Előszó
Részlet:
"Ahogy öregszem, mind korábban ébredek, és sétálni megyek, várom, hogy megvirradjon. Akkor kutatok a történeteim után is. Az utcák ilyenkor még általában sivárak. A szélnek sincs kiért fújnia, de mégis fúj. A környék kisebb utcáit járom, amelyekben önmagunk előtt mindig olyanoknak látszunk, mintha eltévedtünk volna. Ez jólesik, habár más helyzetben, egy álombeliben, azt mondanám erre a színtérre, hogy rémálomszerű, és hogy más rendeltetése nincs, mint hogy egy lehetséges világvége igazi helye legyen. A félhomályban gyalogolva semmire sem gondolok. Az ilyen idő és hely a történet nélküli időre és helyre hasonlíthat. Mintha valami történne, fenyegetően süvöltene valami, ami elbeszélhetetlen, így hát úgyszólván nem is történik, és nem tölti ki a világot.
Az utolsó pohár nem üres, tele van, és bármennyire is töltögetjük, semmi sem folyik bele. Egyik ilyen reggelen az a keleti tanító jutott eszembe, akihez egy tanult professzor érkezett, hogy a bölcsességről kérdezze. A tanító csészét tett a látogató elé, teát töltött bele, és akkor is csak töltötte, amikor a csésze már telve volt. „Színültig van, egy csepp sem fér már bele!" - kiáltott fel a vendég. A házigazda ekkor azt válaszolta neki, hogy ha a bölcsességbe szeretne kóstolni, előbb ki kell ürítenie a csészét, hiszen a professzor olyan, mint a teli csésze.
Csak a művészet képes arra, hogy telítsen vagy ürítsen bennünket, és így tanítson a világ felfoghatatlan dolgaira. Az idő és a hely pedig történetek nélkül és minden más emberi művészet nélkül szörnyű lenne. így képzelhető el a pokol. Sokszor ilyennek is tapasztaltuk a történelem folyamán.
Közben már virrad, sötét gondolataim a történetek nélküli időről, a kialvatlanság e szurokszerű üledékei, eltűnnek a csésze aljáról, amely illatosabb és édesebb teát kíván. Egyre inkább bízom benne, hogy most majd elindul a történet, minden összefonódik, és megszólal körülöttem."
Vissza