Előszó
Részlet a könyvből:
Harmadnapon felhőkbe burkolózott az ég s eső árasztotta el a földet. A gyalogság most még elkínzottabban, szürkébben vonszolta magát odébb, s mint valami óriási hüllő húzódott keresztül mezőkön, falvakon, városokon.
Távoli hamuszín hegyeken gyorsan halt el az alkonyat s a szürkület kihunytával erősebb lett az ágyúdörgés.
Szuronyra tűzött sátorlapok alatt, megrokkant vállal, bőrig ázottan hallgatott ezernyi katona; volt, aki menet közben is aludt; a láb magától lépkedett kulacsok, csajkák, lapátok rideg csörrenésének ütemére.
Ha megszűnt a csörgés, felriadtak s csaknem összeroskadtak felszerelésük súlyától. Szemük kimeredt a sisak alól s hideg hasított végig a hátukon.
Hátizsák és puska szíja égette hátukat, derékszíj perzselte csípőjüket, a lábtekercs bilincsként szorult bokájukra, s halántékukra ólomként súlyosodott a sisak.
Lovukat hajszoló hírvivők kiabáltak szakadatlanul:
Alig volt idejük egymásba ütközve félreugrani.
- Félre!... Félre!...
Sűrű villanásokkal tárult fel Keleten az ég, mint nagy kék kapu. A katonák nem mertek arrafelé tekinteni; jobb, ha nem száll fel a köd, amíg el nem érnek a távoli villanásokig, ahol az ágyúk egyre dühösebben dörögnek.
A mélységes ködbe elmerülve támadásokat képzeltek maguk elé, sebesültek ordítását, a haldoklók káromkodásait.
Vissza