Előszó
Rajongok a formabontásért. Imádom a formabontást. A festészet, a szobrászat mi más vajon, mint a látás felsőfokú gyönyöre: ölelődzése a világ szép formáival? Ám mi élményt ad éhes szememnek egy józanul kerek ébresztőóra, összehasonlítva szétszedett belei aranygubancának asztalra öntött kincstárával? Szép a gitárok lány tomport idéző hajlata? Szétszedni hát minden gitárt, amíg csak hajlat kerül belőle. Társasjáték minden színdarab? Még több játékot hát bele, illetve belőle, még nekem is! Fölpezsdülök, ha zengő átka csúcsán Lear király egy pillanatra leveszi szakállát s tudatja, hogy ő persze azért Ferenc barátom, akivel az imént az eszpresszóban vitáztam. Ki nem tombol a formabontásért? Ifjúkorunkat idézi, amidőn mást se tettünk, mint bontottunk. Unom a formabontást. Torkig vagyok szabályaink örökös - gyerekes - bontogatásával. Az ébresztőóra föladata, hogy fölébresszen; lényege tehát, hogy járjon, oly megnyugtató ketyegéssel, mint a jégcsapoké, ha - már az éjszakában - itt a tavasz. Hogy mit közölt velem Lear és Hamlet és Macbeth, azt majd az előadás után - igen, a kávézóasztalnál kívánom részletezni Ferenccel, Ivánnal, Miklóssal és Imrével. Tévedsz, testvér, ha azt hiszed, hogy a szép szemedért jöttem ide a terembe. A munkádért, a képességedért: a játékért, aminek csakis szigorú szabályai lehetnek. Semmi szükségem, hogy élvezetemet megszakítsák azzal, hogy valami rosszul főtt tanulságot a számba rágjanak, vagy valami rejtett hatóerőre fülemnél fogva figyelmeztessenek. A tanulságot, az élmény végén, magam óhajtom szívembe zárni. Az efféle megszakítás alig más hatású, mintha nászszoba ajtaján kopogtatnánk, és éppen a szenvedély kilesett perceiben, afféle alapigazsággal, hogy minden mulandó.
Az első szótól fogva Ferenczy Béniről beszélek, fél szemem folyvást az ő életművén jár. Mert csak azokért a formabontókért hevülök, akik össze is tudják állítani a formát. Szeretem nézni az óra szétszedését. De igaz gyönyöröm az, amidőn egyszerre csak megindul. Ismét? S ha a szétszedés után sem indult volna meg? Óhajom ezért, hogy már a szétszedés módja szolgáltasson némi tanúbizonyságot a remélhető eredményről. Gyermekem kezébe épp ezért eleve megjavíthatatlan órát adok: amivel nem kár a játék.
Mert ez a másik játék, az szent. Mutatja a csak bontók és a csak összerakók két szektájának ádáz összebékíthetetlenülése. Ifjúkoromban, amidőn még Ferenczy Bénivel lelkes vitáink is voltak, szinte jellembe vágott, ha például egy absztrakt festő figurálisra tért át, ha egy aktivista költő, bár éjnek évadján, két sor összerímelésére vetemedett. Menlevelet az állandó átjárásra csak egy s épp a legkonokabb kísérletező szerzett: Picasso. Hogy legkubistább ablakán át a leggörögebb vázák bikáinak és nimfáinak édes együttheverését tárta elénk, ezt sokan a polgár-pukkasztás afféle felső határának nézték.
Nem vagyok polgár; unom, hogy - nyolcvan-kilencven éve immár? - bárki az én esztétikai érzékszerveim működtetését a polgár-pukkasztásához hangolja. Ennél csak egy ásíttat meg jobban: a kérkedés; ha valaki a műbe rejtett értesüléseivel akar hatni a polgárra, illetve azon át reám. Komoly időket élünk, komoly vigaszra, igaz tanácsra van szükségünk: tartalmas művekre. Azt szeretem, ha a művész elvonul alkotása mellől, s arra magára bízza a közlendőt. Ha maga a kép vagy szobor mondja el még azt is: honnan szedte össze, miképp rakta olyan új egésszé a formáit.
Mert mégiscsak azok beszélnek.
Vissza