Kik és Mik

Előszó

Ferencz Zsuzsa, a magánember és munkavállaló, a civil és a kajla mosolyú, aki mindent ironikus idézőjelbe tesz, fintorgással palástolja elérzékenyüléseit - sok jó könyve, műfordítása, riportja, novellája után most igen sajátos „regénykét" írt.
Igaz, e kötet írásait csak az élvezi vidám és szomorú élvezettel, akinek hallása van ehhez a hanghoz. De hát mit is keresne a botfülű a hangversenyen?
Magyarul nem mondhatjuk: „történetezni" - és itt mégis ilyesmiről van szó. Történetezésről, kissé Örkényi alkalomról a sajátos, aforisztikus, lírai, s egyben keserűen szellemes, finom gúnnyal megfogalmazott, szinte mindent megkérdőjelező, kétkedő és viszonylagosító világkép és önkép fölrajzolására.
Igen, kicsit sértegeti sémáinkat.
Igen, még a szerelem is karikatúrában jelenik meg e könyvben.
Igen, a valószínűtlen és képtelen fintorokból is önarckép áll össze - holott sem Kik, sem Mik: nem Ferencz Zsuzsa. Megengedő gúnnyal és szeretettel mutatja be őket. De Kik, főként Kik fölismerhető a látásmód tökéletes folytonosságról.
Száznyolcvanegy sztori, ötlet, maradandó pillanatkép, meglepetések meghökkentő és elbűvölő sorozata; bohókásnak mímelt grimasz ott, ahol rejteni kell a meghatottságot, tréfa, ahol a halál jár, abszurd s kacagtató tollvonások, amikor szerző azt mutatja fel, hogy minő rendkívüli a köznapi is.
Nem, szerző nem Örkényi egyperceseket írt. Sajátjait írta meg, vidám dühvel.
Rég olvastam ilyen jó, szórakoztató, kedves, érdekes, egyedi könyvet. Vissza