Előszó
Radnóti Miklós költői életművét kivételessé teszi, hogy élet és költészet ritka egységét teremti meg. Utolsó alkotásai olyan körülmények között születtek, amely körülmények között nemhogy...
Tovább
Előszó
Radnóti Miklós költői életművét kivételessé teszi, hogy élet és költészet ritka egységét teremti meg. Utolsó alkotásai olyan körülmények között születtek, amely körülmények között nemhogy tökéletesen megformált versek, de többnyire semmiféle vers nem maradt fenn. Radnóti páratlan szellemi erőfeszítéssel zsidó munkaszolgálatosként a lágerélet, majd a halálmenet határhelyzetében, amíg csak fizikai állapota engedte, folyamatosan írt. Néhány nappal halála előtt keletkezett utolsó versében, már szinte a határhelyzeten túlról, metonomikusan saját halálának pillanatát merevítette ki.
Költészete azonban nemcsak végkifejletében, hanem kezdeteiben is életrajzi fogantatású. Kéziratos füzeteinek tanúsága szerint kamaszkori haláltraumája, az apja halála után fokról fokra feltáruló családi tragédia késztette írásra. Első verseiben árvaságát próbálta megfogalmazni, a költészetet lelki öngyógyításra, megsérült személyiségtudatának terápiájára használta. A trauma szót itt és a könyvben végig a tágabban értelmezett freudi pszichológia fogalomrendszere szerint használom. A trauma ebben az értelemben olyan váratlan, megrendítő hatású lelki sérülés, amelyhez a tudat nem tud alkalmazkodni, és ezért mélyreható változásokat idéz elő a személyiségben (Freud 1986, 226-227; Allén 2001, 5-7; Garland 2002, 9-13; Temple 2002, 155). A traumák hatása azonban nem feltétlenül negatív. Pozitív a hatásuk, ha az én igyekszik sokkoló élményét ismét érvényre juttatni, emlékezetbe idézni és újra átélni, hogy ezáltal személyiségébe építse (Freud 1987, 119-120). Radnóti éppen ezt tette, amikor szülei halálának tragédiájához és ami belőle következett, saját létének korán felismert törékenységéhez versben és prózában oly gyakran visszatért. Radnóti felnőttkori haláltudatát gyerekkori haláltraumája alakította olyanná, amilyennek verseiből ismerjük.
Ebben az értelemben költészete a nyelvi önmegalkotás hatalmas kísérlete: folyamatos és tudatos személyiségépítés. Radnóti költészete arra a kérdésre keresi a választ, amely az európai hagyományú költészet talán legnagyobb problémája: milyen kapcsolatban van egymással a költő személyes élete és az általa létrehozott mű, lehetséges-e a költészet nyelvi eszközeivel megalkotnia személyiségét, megteremthető-e lét és írás egysége.
Vissza