Fénystációk

Előszó

Sándor Katalin második kötetét tartom a kezemben. Ismerem öt, és mégis kíváncsisággal vegyes izgalommal készültem elolvasni legújabb írását. Van, aki egy könyvet sem tud megírni, egyet sem képes befejezni. Ő - mindnyájunk szerencséjére - nem tartozik közéjük. Olvasva Sándor Katalin gondolatait, számtalan dolog juthat az eszünkbe. Elsőnek a „nyelv"-tudás (képletes értelemben is), hiszen egyébként jól ismert elemeket, egyszer-egyszer talán már közhelyszámba menő szóösszetételeket is tud úgy használni, mintha azokat még sohasem hallottuk volna, mintha valami egészen mást jelentenének, mint amit megszoktunk. Mint ahogy itt valóban mást is jelentenek. Valószínűleg a szövegkörnyezet magyarázza meg, hogyan is állnak össze ezek a gondolatok organikus egységgé. Az ősi szanszkrit szent könyvekben gyakran találhatók olyan oldalak, amelyek fekete színnel írt jelekből állnak, ám oldalanként egy-egy fontos fogalmat vörös tintával írtak, és az egész textust ennek függvényében kell olvasni. Valahogy Sándor Katalin írása is ilyen: valami titokzatos, a láthatatlanban (a tudatfelettiben) burjánzó szövevény, amely látszólagos csapongásaival együtt is szerves egységet alkot. Mert Sándor Katalin nem a hétköznapokról, az oly sokszor elkínzott, meggyötört, félremagyarázott és félreértett pillanatokról ír, hanem az ünnepről. Az ÜNNEPről. A „szent időről", a kegyelemről, illetve annak az esélyéről. Arról, hogy hogyan tudunk alázattal felülemelkedni a sáron, a mindent elszürkítő napi küzdelmeken, hogyan találhatjuk meg a minket körülvevő (és persze leginkább magunkban rejlő) szakrális teret, a szentséget, a kozmikus harmóniát. Vissza