Előszó
Három hónapig tartott - 1944 június 22-ig, - mire a merevgörcs, mely a márciusi német megszállás óta az egész valómat megülte, valamit engedett merevségéből s én tollat foghattam, hogy jegyezzem az...
Tovább
Előszó
Három hónapig tartott - 1944 június 22-ig, - mire a merevgörcs, mely a márciusi német megszállás óta az egész valómat megülte, valamit engedett merevségéből s én tollat foghattam, hogy jegyezzem az eseményeket, - a magam konvulzióit, egy ország konvulzióit, - úgy, ahogy azokat búvóhelyemről, a lichthofra nyíló cselédszoba ablakából láttam, vagy inkább tán idegeimmel kitapogattam.
Június 22-én kezdtem a följegyzéseket s folytattam - sokszor szenvedélyesen, sokszor ernyedten 1945 január 19-ig, amikor felmerészkedtünk a légópincéből, hogy megízleljük - csak úgy a nyelvünk hegyével, mint a tenger vizét - a szabadság levegőjét. "És az utca jobboldalán hulla és baloldalán hulla - jegyeztem a zárósorokat, - és Budapest hulla és az egész ország hulla. A náciförtelem égbekiáltó bűnténye. A legyilkolt ország."
Akkor így láttam. Igen, ahogy az utcára léptem, mindenféle kibontakozási, újraépítési, átnevelési terv önérzetével tarsolyomban, szörnyűséges hullaszag, dögszag szédített vissza a rettenetes valóságba. Lovak hullái, emberi hullák, épület-csontvázak, kibelezett, kiégett boltok, hátukra fordított gépmasztodonok és megint hullák, öt egymás mellett, tíz egymás mellett, ezer egymás mellett, meztelenre rongyoltan, szederjesen, fekete-véresen, megalázottan. Gyilkosság történt, ki tette ezt? S az volt az érzésem, hogy nekem, mint egy jószimatú detektívriporternek, ki kell bogoznom e tragédia titkát, ki kell nyomoznom a gyilkosság szerzőjét s Európa - jó-Európa és nem új-Európa - ítélőszéke elé cibálnom...
Vissza