Nyugat 1937. június

Előszó

Részlet:
"ILLÉS ENDRE: SCHÖPFLIN ALADÁR MAGYAR IRODALOMTÖRTÉNETE
Elismerésekből, félreértésekből, szaporodó munkákból és az elapadó időből párázik fel írók körül a mítosz, amelyben idővel mintha az is szerepet vállalna, akit a mítosz elfelhőz. Schöpflin Aladárt már évek óta elburkolja egy sűrűsödő legenda, - az akadémikus forradalmár sunyi bókja, amely egyszerre figyelmeztet a Schöpflin-galéria szenvedélyes, áthevült, lobogó íróhőseire és kritikusuk józanságára, tartózkodására, sajátos felfedezői impassibilitéjére. A legendát, úgy látszott, Schöpflin Aladár táplálja leghívebben. Alkatára valami meghajlíthatatlan egyenes tartás jellemző, inkább a visszahúzódás szemérmes jegye, mint a gőgé és az elégültségé; mindig csak annyira hajolt a nagy víztükrök fölé, ameddig azokon nem csillan vissza a mélyükre tekintő arc. A legnagyobb lírikusok izgatták, egy Vörösmarty, Vajda, Ady, Babits titka, - és róluk szóló írásaiban mégis hiányzott minden lírai egzaltáció. Az ellentét legendája eddig igaz; de ez nem a teljes felolvadottság és a felolvadni nem tudás ellentéte.
Nem hiszem, hogy akadna ma írónk, akiben az irodalommal való találkozás olyan csontokba nyilaló, forró élménnyé vált volna, amilyen Schöpflin Aladár kritikusi eszmélése lehetett. Nem érzem, hogy az utolsó negyedszázadban bárki is ennyire «torka vérzéséig» mondta volna itt kritikáit, mint ő. De erről nem az a heves és olcsó gyulékonyság tesz hitet, amely a borszesz tulajdonsága: csak közelítenünk kell felületéhez az égő gyufával, s máris fellobog. Schöpflin kritikáinak anyaga oly tömör, régi fényeket oly nehezen áteresztő, akár a borostyán. Ebben a keménységben ritkán tűnik csak fel egy-egy finomvonalú rajzolat: az írásba véletlenül belehullott személyes élmény lepke- vagy falevél-formája; régi esszenciákat és féldomborműben őrző emlék. Ilyen bekezdés például háború előtti Ady portréjában az Új versekkel való szembekerülés: «...Ady megnyerte a csatát olvasója ellen: versei ellenállhatatlanul ingereltek továbbfoglalkozásra..."
Vissza