Halotti maszkoddal kezemben

Fülszöveg

Harmincöt éve "dörömbölően" jelen vagy, a rád szakadt közéleti magány közepette. Jóllehet megtértél a "föld fiaihoz". Azóta "Valami nincs sehol". Halotti maszkodat tartottam öt éve a kezemben, halálod után harminc esztendővel, a szívem felett. Háttérből nézett bronzba öntött tekinteted. Faggattalak, de ezer nyelven hallgattál. Te mondtad: A szent epilepszia versedben: „Nem volt jogom magányra". Nincs jogod a magányra! - jajdulok és várom, hogy megmozdul, megszólal kezemben a maszkod. Mert hiányzol és hiányzik az általad álmodott tiszta, szebb jövő, az őszinte beszéd. Hiányzik a cél járható útja is, amerre hívtál minket, mert hitted is, nemcsak írtad: "...az hívjon magával, aki vezetni mer!" Egy jobb, egy emberhez méltóbb világról álmodtál. Ehhez kérted: „Anyám add ránk áldásodat!" Meg is kaptad: "Hát segítsen meg titeket a jó Isten!" És ebben nem akadályozhatott meg, a síron túl is elkíséri alattomos sunyi, gáncsoskodó, hazug Péteri had. A gonoszságra te jósággal feleltél: „ki bántott - azt vállon öleltem". Hálából kivetett, kirekesztett magából a több mércével mérő, ám hozzád fel nem érő, „irodalminak" nevezett, fűzős lelkű utókor kaméleon része, akik sikongatva, riszálva „kínálják magukat jobbra is, balra is." Erre mondtad Majakovszkijt idézve: „Ha az alkotók olyanok; mint ti: / akkor én minden művészetre köpök."
Látomásodban Krisztus-arcú forradalmat akartál, amelyben jól megfértek egymással a forradalmiságról, a szabadságról, a hazáról a nemzetről vallott nézeteid. Egyedül virrasztottál, megsirattad „a férjhez adott, »tisztessé lett« forradalmat." A Szegények hatalmáról írtál, amelyben a kommunizmusnak „miránk" emberekre kelt hasonlítania. Vallottad: „azokhoz tartozom..." Ebbe nem fén bele a megalázkodás, a megalázás, a hajlongás, a sunyiság, a szolgaság, az úrhatnámság, a rangkórság, a bürokrácia. A "kultúra gyíkbőrei".
„A sokaság fia" voltál, aki "Értelmes terhek alatt" görnyedt. A verseid, amelyek ma is elevenen élnek - és remélem élni fognak - sokunk szívében, engem a szabadságra, a hűségre, az emberségre tanítottak. Utolsó éveidben keserűen írtad nagy verseidet, a hazára találásról és kerested az értelmét az értelmes halálnak,
„Itt esett el, akit mi magára hagytunk,
Mert még nem tudtuk - kicsoda ő.
Nem öllek meg: rejtegettük a hegyekben.
Felismerjük már, ha közénk visszajön újra." - vallod „Ami Che Guevara naplójából kimaradt'" című versedben. Dobogó szívvel figyeljük, ahogy óhajunkra megindulsz felénk; gyalog, a porral lepett füveken.
Itt bujkáltál közöttünk, rejtegettünk az "irodalmi élet" elől, mely kiátkozott. Nesztelen suhantak gondolataid: „Nem hangzik messze, de könnyebben ér el / a szívünk mélyére a halk beszéd." Úgy tartom a kezemben a halotti maszkod, mint ahogy te tartod a nénikét a tenyereden. Mintha megmozdulna a kezemben a gipsz-fej és a gipsz-szemekből gipsz-könnycsepp gördülne le gipsz-arcodon, Ereid lüktetését érzem, ahogy a bodzás, jegenyés, akácos illatú, sárga homokkal, borított, huszonegyedik századi kilátástalanságba vezető úton a szegénység tömegeinek egyre erősödő hangja: zsoltárt üvöltve megy eléd. Keresve az elillant, a tovatűnt „Szegények hatalmá"-t. Velük, veled együtt könyörgök „A jövő irgalmáért". Vissza