Előszó
Előhang — ajánlás
A könyveim folytatása a 2014-ben megjelent Följegyzések a hegyen címűnek. Idő-boltozat alatt összegyűjtött, válogatott írásaim néhány év távlatában még több átgondolást, tárgyakban is egyre inkább a másik jelentést próbálják vizuálissá tenni. A képszerű leírás nem csupán született hajlam csönd-egyszerűséggel társulva, hanem televíziós, rádiós hangképek nyomán a tanulás szerény hajtása azzal a reménnyel, hogy lehet így is örömet osztani azoknak, akik még csodálják erdők, mezők virágait, meghallják élet és halál határához közelien hegyek és egészen kis vízfolyások távolság-üzenetét, nem egyszer a művészet (művészek) segítségével.
Most is a publicista tollát vettem elő, minden szándék ellenére az elfelejtés tudatával, hiszen nem újdonság, ha manapság olyasféle „összetartozásról" is szól az etika, amely kiszemel, majd önkényesen kizár értékeket. Persze voltak, lesznek ennek ellenére magányos utazók a szép világban — az alkotásért, a Szépségért, Aki sohasem okoz csalódást...
Boldog órákat szerez egy-egy napnyugta-séta erdők hajlatában, felfutó repkény régi kőfalakra (Via Appia-asszociációkkal), s az a hallgatag kő, amelyről a francia Yves Bonnefoy tudott a legtöbbet: „Az ember érzi, hogy a kőnek (...) létterének kell lennie, hogy kimondja igazságát, ami nem más, mint határtalan kiterjedés, pusztaság (Isten csupasz falfelület)."
Ez a transzcendencia tart fogva, miközben érzem: foglya vagyok a megtartó szabadságnak is.
Boldogsággal töltenek el fény- és lombhullámok: felhők, arcok találkozásában arcok, művek. Szeretnék „látni, amint egy gyermek lát, fát, gyümölcsöt, madarat, amely rászáll az érett fürtre."
Ilyen kicsi és ilyen nagy a világ: megfér egy hídpallón, és átterül a lélektávoli mezőkre. Tanulom a gyermeknyelvet esztendők szaporodtán, unokámét, aki még nem formál szavakat, de érzi a valóságot, amit saját rendszerébe foglal.
Vissza