Előszó
Őszi levélhullás szomorú szakában,
Mikor zizegő szél ritkítja a lombot,
Elhúnyó természet elhúnyó fiának
Hantolja ölében a temetődombot.
A költőnek e szép, hangulatos sorai ráillenek Maróthy...
Tovább
Előszó
Őszi levélhullás szomorú szakában,
Mikor zizegő szél ritkítja a lombot,
Elhúnyó természet elhúnyó fiának
Hantolja ölében a temetődombot.
A költőnek e szép, hangulatos sorai ráillenek Maróthy Jenő váratlan szomorú elmúlására. Őszi napon, alkonyattájt kísértük nyugovó helyére. A természetnek lelkétől lelkezett hű fia volt. Mint Tompa, együtt gyászolt vele télbe borultakor, együtt örvendezett vele tavasz nyíltán. a természettől örökölte gyermeteg lelkét, azt a verőfényontó lelki derűt, mely akkor sem oszlott el tisztára, amikor bánat érte.
Sírt az ég egyik szemével,
A másikkal nevetett.
A tiszta humornak örökszép jelképe, a szivárvány tündökölt át egész valóján, személyiségén. Látta és érezte az emberek hibáit, de nem a bíró szigorú ítélő szemével, sem a prédikátor dorgáló szeretetével, hanem a szülő és nevelő simogató, becézgető belső fájdalmával, mely saját könnyeivel akar gyógyítani, s amíg könnye hull, végigbarázdálja arcát, - már előre ujjong a gyógyítás sikerének. Az emberek rosszasága az ő szemében csak a nyári nap előtt elfutó felhő. Pillanatnyi árnyék s már ismét elénk bukkan a nap vakító tűzrózsája. A gonoszság, a bűn az ő jóságos lelke előtt pajkossággá, elfeledkezéssé, vagy gondtalan játékká enyhül, amiben az ártó szándékot Árgus száz szemével sem tudná fölfedezni. A gonoszság fokmérője az ártó szándék. Jó ember volt ő maga, a jóságot kereste-fürkészte mindenkiben, mert szent meggyőződése volt, hogy a jóság, a szeretet tartja fenn a világot, és jóságra csak jósággal lehet nevelni. Az embernek is legfőbb értéke a lélekben rejtező, és az életben munkát, érvényesülést kereső jóság.
Vissza