Félúton

Előszó

A Felütés (1990) és a Fordulatok (1992) után harmadízben jelenik meg összefoglaló igénnyel kiadvány a kortárs magyar színház- és táncművészetről. Miként az előbbiek, ez a kiadvány is a megjelenése előtti két év történéseire reagál. Ez alatt az idő alatt tovább gyarapodott a kortárs társulatok és műhelyek száma, tendenciáját tekintve tovább javult az előadások művészi színvonala. A magyar színházművészet egészének mai állapotát az előbbieken kívül jelzi az is, hogy csak Budapesten havonta 200 különféle előadás közül választhat az, aki színházba akar menni. Ez világviszonylatban is kiemelkedő szám. Annak ellenére, hogy ebben a kötetben a kortárs magyar színházművészet egészéről kívánunk keresztmetszetet adni, mégsem vagyunk képesek minden jelenségre egyformán kitérni. Emiatt érdemtelenül több társulat illetve alkotó ebből az összeállításból kimaradt, esetleg nem jelentőségüknek megfelelően szerepel. Hisszük azonban, hogy így is olyan képet vázolunk, amely elegendő támpontokat szolgál ahhoz, hogy az olvasó a magyar kortárs színház- és táncművészet mai irányai, főbb tendenciái, legfontosabb jellegzetességei és alkotói között megfelelően tájékozódhasson.
Szerettünk volna mindenre kiterjedő összeállítást közreadni azonban az új színházi jelenségeknek nincs még meg az a hátterük, amelyek az évtizedek óta működő, ám mára teljesen anakronisztikussá vált művészeti intézményeknek rendelkezésére áll. Nem tudtunk például hiteles képet bemutató statisztikát készíteni. Munka közben ugyanis arra jöttünk rá, hogy nincs olyan központ, ahol mindenről egyforma szempontok alapján dolgoznak fel információkat. Ezért például a költségvetés bemutatása is csak olyan tájékoztató jelleg adatokat tartalmaz, amelyből az elvekre és arányokra következtetni lehet. Mindez talán felveti annak szükségszerűségét is, hogy pontos, ellenőrizhető és áttekinthető statisztika készítése, és az ehhez szükséges intézményi átrendeződések mennyire fontosak lennének.
Nemcsak a pénzügyi statisztikák feldolgozásakor, a különböző alkotókra vonatkozó összesítések készítésekor is megdöbbentő következtetésekre jutottunk. Sokszor rendkívüli módon hiányos, feldolgozhatatlan információkkal találkoztunk. Teljességgel használhatatlan például a Magyar Színháztörténeti Intézet és Múzeum napjainkra vonatkozó adattára, és a Soros Alapítvány Kortárs Művészeti Gyűjteményének előadóművészetekre vonatkozó része. Úgy saját korábbi egyéni gyűjtésünkre és a Kortárs Táncművészeti Egyesület illetve a Kortárs Csíra cím információs havilap adatbázisára támaszkodhattunk.
Az igazi nehézséget azonban az a feladat jelentette, amely egy leíró jellegű színházi kiadvány esetében szinte mindig megoldhatatlan feladatot állít egy szerkesztő elé. Nem pusztán az írások minősége, hanem az egyes előadások tartalma, a különböző jelenségek és irányzatok közötti tendenciák vázolása, dokumentálása, esetleg elemzése is szerkesztői feladat.
Mindezeknek egyszerre megfelelni nem könnyű mert lehetséges, hogy egy fontos és nélkülözhetetlen színházi jelenséget nem hagyhatunk figyelmen kívül ugyanakkor mindennek leírása nem sikerül jelentőségének megfelelően, mert vagy nincs kialakult írói konszenzus, vagy pedig nem sikerült megtalálni a megfelelő szerzőt az adott a feladatra. Mindezek az előzőkét kiadvány készítését is végigkísérték, ám ezúttal nem nevezzük szerkesztői munkának azt, amit végeztünk, csupán összeállításnak. Azt szándékozzuk ezzel jelezni, hogy véleményünk szerint ez a munka a jelenleginél komolyabb körülményeket követel, amikor lehetőség adódik arra, hogy az előre megtervezett feladatok ütemezését határidőre betartsuk, amikor kezdettől fogva tudjuk, hogy elegendő pénz áll rendelkezésre és az valóban meg is érkezik, amikor elegendő idő áll rendelkezésre ahhoz, hogy a szerzők egymással és a szerkesztővel konzultáljanak. Annak ellenére, hogy mindezek végigkísérték e kötet összeállítását, mégis azt hisszük, hogy sikerült olyan tájékozódási pontokat megmutatnunk, amelyek jól mutatják az elmúlt két év legfontosabb irányait, és talán kiderül az is, hogy a magyar színházkultúra egyre inkább pezseg, és nem egyszerűen felzárkózik az európai színházkultúrához, hanem sajátos, csak rá jellemző utat jár be. Vissza