Feltámadás New Yorkban

Fülszöveg

A szerző helyét - mivel maga is a domonkosrend tagja - a katolikus ihletésű irodalomban tulajdon soraival lehetne leginkább megvilágítani. Rómában, Fra Angelico sírjánál járt, egyik "noteszlapjában" ezt írja: "Tudunk művészekről, akik Fra Angelico példáján erősödtek meg hivatásukban. Papokról, akik művésznek születtek, de az alkotás és a lelkipásztorkodás dilemmájára nála találták meg a választ. Fra Angelico - mivel a prédikálórend tagja volt - az ecsettel prédikált, s prédikál ma is. Ez nem más, mint a direkt és indirekt eszközök problémája. Neki is választania kellett a »cura animarum«, a lelkek gondozásának közvetlen, valamint a művészi alkotás közvetett, hosszan tartó hatása között. Igaz ugyan, hogy az »ars sacra«-t művelte, de észre kell vennünk, hogy elődeitől elütően új elemként jelenik meg képein a természet, az »édes olasz táj«, az emberi test szépsége. Nála jelenik meg első ízben az a kora reneszánsz gondolat, hogy a világ, a természet »szent«, mert be tudja fogadni a megváltást. Ha mi nem élünk ezzel a lehetőséggel, akkor leszűkítvén kitesszük magunkat annak a veszélynek, hogy a »világ nagyobb, mint mi magunk«. Ezért idegeinkben is át kell élnünk, hogy »mi vagyunk maga a világ«. Tágabb értelemben tehát nekünk is az »ars sacrát«-t kell művelnünk, akkor is, ha - az isteni Mester példájára - a legmélyebb szakadékba zuhant bárány után megyünk, vagy messzire gurult drahma után kutatunk. Ez különbözteti meg próbálkozásainkat a »fehér«, csupán épületes irodalomtól, mely nem meri vállalni a teljes világ ábrázolását. Aki viszont vállalja, annál - reményünk szerint - a »profán szöveten« végül is átüt a »szent«. Vissza