Előszó
Ha valaki húsz évvel ezelőtt a vasfüggöny közeli lebontásáról beszélt, legfeljebb megmosolyogták, mert az emberek valahogy arra rendezkedtek be, hogy egymással versengő táborokban és rendszerekben gondolkozzanak. Ha valaki tíz évvel ezelőtt ismertette volna Magyarország küszöbön álló felvételi tagságát az épp csak alakulófélben lévő Európai Unióba, vagy fantasztának nézték volna, vagy esetleg az európai gondolat úttörőinek radikális kisebbségéhez sorolták volna. Ami a nagypolitikában igaz, nem kevésbé érvényes a kultúrában és a felnőttképzésben: hogyan kellene ezeket a folyamatosan változónak deklarált alrendszereket európai dimenzióban újból pozitívan egymásra vonatkoztatni?
Ez a könyv közvetett módon szakmai tájékoztatást nyújt, de egyben személyes számadás is arról, hogy mit jelentett a fal leomlása óta eltelt tíz év azoknak az embereknek, akik teljes elkötelezettséggel és szakmai hozzáértéssel tevékenykedtek és tevékenykednek a magyar felnőttképzés terén. Hogyan tudták felhasználni a rendszerváltás előtt szerzett ismereteiket és tapasztalataikat, mit kellett minél gyorsabban elfelejteniük, mit kellett megtanulniuk ahhoz, hogy továbbra is vagy újból sikeresen dolgozhassanak? Hogyan kellett értelmezni az életrajzi töréseket, hogy ez az identitás erősítését szolgálja?
Az érintettek számára bizonyára rendkívül izgalmas időszak volt a rendszerváltozás, melynek a vezérfonala valószínűleg csak utólag húzható meg. Ehhez alkalmas formának bizonyul az olyan szövegek válogatása és összeállítása, melyek különböző eseményekhez kötődnek. Ez a terminológiai kérdésektől kezdve olyan értelmezésekig terjed, hogy mit értünk felnőttoktatás vagy felnőttképzés alatt, annak általános és szakmai, kulturális és politikai dimenziója szerint, illetve hogyan értelmezhető a közművelődés, a népfőiskola és a továbbképzés a maga állami, civiltársadalmi vagy egyetemi képzési formájában.
Ez a könyv - megítélésem szerint - a magyar kollégák olyan sikeres próbálkozásai sorába illeszkedik, melyek a különböző társadalmi irányultságú felnőttoktatási gyakorlat átélt és kialakított formáitól vitákon keresztül jutottak el az új elméleti feltevésekig. A magánélet és a szakmai életutak e metszésvonalai különösen érthetővé váltak számomra Koltai Dénes habilitációjából, melyben főleg a felnőttképzés, regionalizmus, egyetem címszavak szerepelnek, de ezt tapasztaltam Sz. Tóth János doktori disszertációjában is, amely a népfőiskolák fejlődését állítja érdeklődése középpontjába.
Érdekes módon mindhárom munka elképzelhetetlen a nemzetközi összefüggések komparatív és kooperatív módon történő áttekintése nélkül. Sokféle formában felmerülnek elsősorban nyugati tapasztalatok, melyekkel összehasonlítják a korábbi fejlődéshez képest tetten érhető különbségeket, a közös vonásokat és a hasonlóságokat. Ezen továbblépve: a külföldi felnőttoktatási formák és tartalmak mentén folyó intenzív és extenzív kapcsolattartásra is gondolni kell, melybe beletartoznak az utazások és hospitálások, az írott anyagok és a szakirodalom, a tanulmányok és a projektek, a laza kontaktusok vagy a szoros partnerkapcsolatok, melyekben megélt és megélhető az információ és annak cserefolyamatai, a tanuláshoz való készség és a kölcsönös szaktanácsadás - mindezek nélkül nem lett volna elképzelhető Pordány Sarolta gyűjteménye sem...
Vissza 
Folytatás Microsoft-tal