Félelem és bátorság

Fülszöveg

A Félelem és bátorság (Strah in pogum) négy novellája Edvard Kocbek legkevésbé ismert, ugyanakkor legtöbbet emlegetett műve. 1951 őszén jelent meg, s még el sem jutott az olvasók kezébe, máris példátlan, szervezett kritikai hadjárat kereszttüzébe került: egyhangúan az 1941-1945 közötti népfelszabadító harc és forradalom elleni ideológiai és művészeti diverziónak minősítették. Ez a könyv volt a közvetlen oka annak, hogy a szerzőnek azonnal távoznia kellett politikai funkcióiról, s teljes tíz évig az irodalmi életből is kirekesztették.
Ennek ellenére (vagy éppen ezért) az irodalomtörténeti értékelések a háború utáni szlovén irodalom fontos határkövét látják a Félelem és bátorságban. Kocbek novellagyűjteménye véget vet az újabb kori szlovén történelem legsorsdöntőbb korszaka felszínes, fekete-fehér ábrázolásainak, és kezdetét jelöli az integrális emberi problematikát felölelő szabad, nyílt költői látásmódnak, amelyet nem lehet az ideológiai eszköztárral megközelíteni, mert éppúgy magában foglalja egy történelmi felszabadulási folyamat bonyolult összefüggéseit, mint minden egyes résztvevőjénk - győzteseknek és legyőzötteknek - egyéni kiállását, egyéni ethoszát. Kocbek könyve egyszersmind szakít az úgynevezett szocialista realizmus hagyományával s kivételes írói szenzibilitással lát hozzá egy új, korszerű elbeszélő stílus kiműveléséhez.
Kocbek irodalmi optikája ebben a könyvben az általánostól a különös, a mit sem kérdező, harcias egyöntetűségtől az egzisztenciális egyénítés felé fordul. Mindezközben mégsem csak arról van szó, mintha az író az ideológia helyett a semmire sem kötelező "tiszta művészetet" választaná. Nincs szó a felszabadító harc másféle értelmezéséről, csupán legmélyebb, sorsszerű forrásainak költői "meglátásáról": az ember megkerülhetetlen történelmi kötődéseinek és egzisztenciális felelősségének, szabadulásvágyának és léte végzetes korlátainak költői kivetítéséről. A Félelem és bátorság tragikus kettősségében mutatja az embert, mint győzelmes történelmi szubjektumot és nyomorult halandót, mint a szabad akarat és korlátlan hatalom letéteményesét s az egyéni sors foglyát, akinek a számára a halállal minden véget ér. Vissza