Feleky-Fetter Frigyes

Előszó

Az 1890-es évek végén született generációnak mindenből bőségesen kijutott: alig bontakozó lélekkel éppen beletanulhatott a századforduló magabiztosságot és stabilitást sugalló életformájába, beleszagolhatott az utolsó békeévek politikai vitákkal és háborús hírekkel túlfűszerezett világába, hogy azután szinte gyermekfejjel végigszenvedje a világháború minden borzalmát, s ha túlélte, egy hitében megroppant, darabjaira hullott országban találta magát. E nemzedékhez tartozott Feleky-Fetter Frigyes festőművész is. Legkorábbi fényképén egy matrózblúzos, a kor szokásainak megfelelően hosszú hajú, szinte kislányos alkatú fiúcskát látunk, a vonások azonban már a művész zárkózott természetét tükröző arc későbbi, jellegzetes karakterét mutatják: enyhén felhős homlok, összeszorított száj, érzelmeket elleplező, fürkésző tekintet. A festményeinek hátterében meghúzódó művész személyiségét kutatva legelőször az tűnik fel, hogy Feleky-Fetter sohasem mosolygott. Ugyanazzal az édesapjától örökölt, szúrós pillantással nézett a kamerába katonai egyenruhájában 1917-ben, esküvője napján 1925-ben Szegeden, az elmaradhatatlan pipájával a szájában az 1930-as évektől festőállványa előtt vagy az erdőkertesi szüretek csoportképein. Magáról keveset beszélt, naplót nem vezetett: képeivel akart sokat mondani.
A szóbeli családi közlések mellett, szinte csak egy kései életrajzi fogalmazvány adatai segítenek bennünket abban, hogy néhány támpontot kapjunk a művész indulásáról. „Iskoláimat Kolozsváron végeztem, illetőleg később, apám kívánságára jogot a szegedi egyetemen. Közben, tizenhat éves koromban Kolozsváron Ács festőművész tanítványa voltam, majd tizenhét éves koromban bevonultam katonának és részt vettem az első világháborúban az olasz és francia fronton. 1918-ban Verdunnél sebesülés következtében elvesztettem bal kezemet." Vissza