Fekete Tamás

Előszó

DOLGOZNI CSAK PONTOSAN, SZÉPEN
„A puszta kéz és az önmagára hagyatkozó értelem egyaránt keveset ér: szerszámra és segédeszközre van szüksége az értelemnek éppúgy, mint a kéznek."
Francis Bacon
A XX. század utolsó harmadában kiteljesedett szobrászati életművek között karaktere és jelentősége miatt megkülönböztetett hely illeti meg Fekete Tamás szobrászművész munkásságát. Már indulása sem volt szokványos, hiszen nem adatott meg, hogy a főiskolai „előnevelés" előnyeit és hátrányait élvezze, a szakmához tartozáséit meg kellett harcolnia, és nem az együtt-tanulás adta a művészbarátokat. Azonban az ő útja abban sem hagyományos, hogy a „szabadiskolás" létforma szerint nyomult volna a hivatásosok közé. Tudta, hogy tehetséges, tudta, hogy hivatása van, azt is vállalta, hogy hétköznapi polgárként, azok szokása szerint keressen magának foglalkozást. Ámde, Fekete Tamás e polgári foglalkozás megválasztásakor, talán belső sugallatra, már a későbbi hivatás fundamentumát építette, hiszen az anyaggal való bánás, a szellem és a kéz együttműködésének rendje szerint tanult szakmát. Megjárta a különböző köröket, megismert jó mestereket, és hatás nélkülieket is, hogy végül saját választása szerint Ferenczy Bénit tekintse igazi mesterének.
A magyar képzőművészeti életben Fekete Tamás művei a 60-as évek végén keltettek először figyelmet. Fával és kővel dolgozott, és elsősorban a megmunkálás szépsége, a komponálás biztonsága jellemezte műveit. Témái hagyományosak, de különösen az ember-ábrázolásai egyéni karaktert mutattak fel, megértő és szigorú volt modelljeivel. Amire már ezeknél a műveknél is érdemes volt felfigyelni az a szellemiség, amely nem a tehetség bravúros mesterségbeli képességeit tartotta fontosnak - ezt sokkal inkább alapnak tekintette -hanem a gondolati igényességet, a közölni akarás vágyát lehetett benne nyomon követni. Éppen ez a szellemiség volt az, amely a 70-80-as évekre Fekete Tamás művészetét kimozdította a hagyományos ember-ábrázolásból, és a megszokott ikonográfiái toposzok köréből. Először úgynevezett szituáció-szobrok születtek műhelyében (ezt lehet talán a kisoroszi korszakának nevezni). Ebben a vonulatban a legizgalmasabbak a tört- és jelzésszerű ablakkeretek és az emberi fragmentumokból összerakott művek. Sajátos, átmeneti szituációt mutat ugyanakkor ez a töredékekből való építkezés, ahol az Egész iránti vágy lehetetlensége és a szituáció groteszksége úgy jelenik meg, hogy a műveken érvényben marad a plasztikai formálás klasszikus törvénye. Visszanézve rájuk, mintha ez a műcsoport előfutára volna a következő korszaknak. E mellett a sorozat mellett, különösen a 70-es évek közepétől azután megjelennek azok a tárgyakat plasztikává nemesítő munkák, amelyekben a közismert, vagy kevésbé ismert eszközök, tárgyak szoborrá válnak. Pontos leírást kapunk az adott tárgyról, azonban e mindennapi „élet-darabok" új szituációba kerülvén önmagukon túl egy mögöttes üzenetet is hordoznak, hiszen nemesebbekké váltak, mint abban az eredeti környezetben, ahol valaha léteztek, és funkcióval rendelkeztek. A Víziorgona, a Mozdony, a Sparhert, a Fogas, a festőállványra álmodott csendélet, stb. gyönyörűen és pontosan megmunkált reális leíró jellegű ábrázolások, de mindegyik költészet is. Megmunkálásuk szépsége és a gondolatok holdudvara miatt gyönyörűségesek. Már ezek a művek félreérthetetlen rangot adva kijelölték Fekete Tamás szobrászművész útját a kortárs magyar szobrászművészet csúcsaira. Vissza