Fekete kolostor I-II.

Előszó

UTOLSÓ SZABAD NAPOK PÁRISBAN

1914 nyarán, a világháború kitörését megelőző hetekben, kis francia tengeri fürdőn nyaraltam. Hogy kerültem e Páristól gyorsvonaton is tizennégy óra távolságnyira lévő, istenhátamögötti breton faluba?
A franciák iránt érzett rajongásomnak volt ez is bizonyára egyik következménye. A világháboruelőtti évtizedben szenvedélyünkké vált valósággal, hogy a francia irodalom és egyáltalában Franciaország kultuszában mindig újabb és újabb területeket fedezzünk fel. Magyar íróknak és művészeknek e háboruelőtti franciaimádatára, annak okaira érdemes volna egyszer részletesebben kitérni. Tény az, hogy mikor 1909 nyarán Párisba először megérkeztem, sirtam a boldogságtól a csilingelő egylovason, amely a Gare de l'Esttől a quartier latin-be vitt. Azóta minden nyaramat s egyízben tizennégy hónapot egyfolytában Párisban és Franciaország különböző vidékein, különösen Bretagne-ban töltöttem.
A kis breton falura, amely Finistéreben, Morlaix mellett feküdt, Orbók Loránd íróbarátom és tanártársam hívta fel figyelmemet. Ezen a nyáron ő is ott volt jegyesével, Jeanette-tel, akit később, a háború folyamán, Spanyolországban feleségül vett.
Ketten tartózkodtunk magyarok ebben az idegen világban s mondhatom, otthonosabban éreztük magunkat, mintha magyar fürdőhelyen lettünk volna. Július utolsó napjainak egyikén, emlékszem, nagy breton népünnepséget rendeztünk a falu piacán. Mi ketten magyarok. Vissza