Fekete éveim

Előszó

Fanyar mosollyal írom le ezt a számot. Jubileum. Vakságom tízéves jubileuma. Elgondolkozom, aztán megenyhül a mosoly, a fanyarságot kivonja belőle az a gondolat, hogy ez egyben házasságom, írói munkám tizedik évfordulója is. Hogy miért érzem szükségét egy számadásnak, erről nem tudok, nem akarok, vagy nem merek határozott feleletet adni. Szeretem az analógiákat, azért elsősorban is meg kell a magam számára állapítanom, hogy festőpályám végén is kényszerített valami ilyen számadásra. Sebastianus című regényes önéletrajzomban el is végeztem. Most írói pályám zárulna ennek a tíz évnek mérlegével? Valami rejtélyes hang, amely sokszor sugdos a hátam mögött, igent mond. Nem hallom tisztán. Nem akarom tisztán hallani. Mert mi jöhet aztán? A semmi? Vagy egyéb munkaszükség parancsa? Ki váltja át ismét alkotóakaratom mozdonyát más sínpárra? Kinek a hangszere vagyok? Ki rángatja a vonóját lelkem húrjain?
Távolságokbarévedő tekintettel nézek Böcklin távolságokbarévedő tekintetébe. Ahogy ott láttam a berlini National Galerieben utószor. Felemelte a palettájáról ecsetjét, megdöbbenten figyelt új, ismeretlen hangra, amely talán kaján Danse Macabre volt, talán a szférák misztikus zenéje. A csontarcú pedig vigyorogva hegedült ott mögötte az utolsó húron, amely még nem pattant el a többi három után, de ágy feszül ott, mintha minden pillanatban készülne elpattanni.
Felemelem palettámról az ecsetet, valahová önarcképem vászna és a bolygók pályája közé. A paletta színei meghaltak már, a vászon is sötétbe vész, de az ecset nem remeg a kezemben. Csak álmélkodom, hallgatom az ismeretlen muzsikát és tudva tudom, hogy minden pillanatban elpattanhat az utolsó húr. Vissza