Fekete emberek

Előszó

Részlet a könyvből:

"Sűrű, feketén kanyargó füstfelhő kavargott a hegyek fölött. Mint nehéz, súlyos koszorú rászegezte páráit a tarlott, fésűfogakként meredező fákra. Az erdő, a köröskörül lágyan meghúzódó, ölelésként mélyedő, hallgatag mecseki erdő, úgy terült el a szürke, tél elé készülődő, hófelhőket váró égbolt alatt, mint valamely dermedt, nagy ravatal. Barna mezők és szürke felhőfoszlányok dideregtek a titkosan szemezgető őszi esőben. A hegyoldal borókái fázósan dideregtek. A kék kökénybogyók ijedten reszkettek a rájuktörő decemberi szélben. Kétoldalt a hegyek lapján, már dér fehéredett s a fölszántott barázdák rögein, mint könnyű, elveszített fátyol, habosodott. Fent, a hegyek tetején egy-egy magosra nőtt, karcsú fenyőfa sugárzott s vidám, derűs zöldjével vigasztalóan integetett hegyeknek, völgyeknek, hegyekből kikanyargó fekete füstfelhőknek, de főleg annak az iromba, marconán őrtálló, zord salakhalomnak, amelynek oldalán két keskeny sínpár szaladt lefelé.
A kegyetlen bálványként könyöklő hányó aljában, a sínek között, a könnyű, laza salak fölött csattogva siklottak tova a keskeny, rozoga csillék. Nyikorogva forogtak a kerekek s az egyetlen csontoslábú, elvénült, göthös, szürke ló, nagyokat zihált, ahogy emelkedőt ért. A mögötte kígyózó nyolc-tíz, szénnel megrakott kis kocsit ugyancsak megérezték rozoga tagjai. Mellette egy szőke, vánnyadt-sápadt csillésfiú ballagott..." Vissza