Fekete bársonyban

Előszó

A karosszékben ülő fehérhajú asszony felkelt, kinyitotta az egyik ablakszárnyat, beengedte a hulló platánlevelekkel az őszt. Kiegyenesedett, hátrasöpörte a lábáig leomló fekete csipkefátylat, özvegyasszonyok ünnepi díszét. Nézte a fonnyadó fákat, de az emlékezet már máshol bolyongott, mint a brüsszeli parkban, melynek ösvényeit az új divat szerint egyforma bokrokkal szegélyezték a kertészek. Minden mézédes volt, néma búcsúzkodás. Mária negyedszázadot töltött a parkban helytartóságának esztendői alatt.
Ajka duzzadt, mint a családjában majdnem mindenkinek, arcán könnyen szaladt át a könny vagy a mosoly. Ilyenkor színekben játszott szeme, melyet anyjától; a rémekkel viaskodó, őrült Johannától örökölt. Mozgása gyors volt, benne élt az akcióban; lázadt a csend ellen, nem hitt az idő múlásában s abban, hogy egyszer ő is megpihenhet. Most mégis búcsúzkodott a maga módja szerint. Sajnálta a kertet, melyet itt kell hagynia, a várost, melyben hűségesen szolgálták, a grófságokat, ahol sohasem fogyott ki a panasz. Teljes szélcsend volt, a madarak egymást keresték, mint nyár derekán.
Messzebbre nézett. Közel harminc esztendeje, hogy egyszer már búcsúzott. Akkor rekkenő meleg volt, így vonultak a páncélos urak, nehézkesen s kevés szolgával, néhány rossz ágyúval, de a búcsújuk szép volt a budai várudvaron. Néhány arcra emlékezik. A gúnyosmosolyú, sánta palatínusra, az égőszemű érsekre, aki naponta elmondja: Domine, non sum dignus... utána újból visszaül nagy, csontos lovára. Vissza