Fejezetek a Bach-korszak egyházpolitikájából

Előszó

A Világos után kibontakozó Habsburg-önkényuralomnak mind az ellenforradalom megszilárdítására irányuló törekvésében, mind a központosított „összmonarchia" megvalósítását célzó, több változatú kísérletezéseiben egyik jelentős eszköze volt az egyházpolitika. A magyarság és a vele együttélő nemzetiségek erős kézbentartására, illetőleg magyaroknak és nem magyaroknak egymás által való kölcsönös sakkbantartására kiválóan alkalmasnak tűnt fel a bécsi politika szemében a vallási és egyházi kérdésnek az „összbirodalmi'1 érdekekkel egybehangzó „rendezése". Kétszázados törekvés volt már ez akkor : amióta I. Lipót alatt legelőször merült fel egészen céltudatos formában Magyarország teljes beolvasztásának gondolata s az annak megfelelő tervszerű kísérletezés, folyvást új meg új változatokban találkozunk oly törekvésekkel, amelyek a vallásügyet a dinasztikus birodalmi politika szolgálatába állítják, és hol nyers erőszakkal, hol rendőri intézkedésekkel, hol simogató kedvezésekkel, hol rövid pórázon tartással, de minden egyes esetben az államegyháziság elvi alapján próbálnak sikert elérni. _ Minden kizsákmányoló osztályuralomnak s minden ezen épülő állampolitikának, de az „isteni jog"-ra hivatkozó fejedelmi abszolutizmusnak még különösképpen is, hathatós segítséget jeleni önmaga fenntartásában és védelmében, mindenkori konkrét céljai elérésében a vallásos ideológia és az annak alapján szerveződő, gazdasági, jogi, kultikus és metafizikai érdekek összeszövődéséből felépülő intézmények, az általánossá vált elnevezés szerint „egyházak'*. Az európai történetet ideológiai oldalról a középkor óta legerősebben befolyásoló három nagy monoteista vallás (a zsidó, a keresztény és az iszlám) mindegyike nagy erővel tanítja az uralkodók, általában az egyházi és a világi felsőség föltétlen (csak a mindenkor nagyon rugalmasan értelmezhető ,,isteni törvény által korlátozott) tiszteletének kötelességét. Vissza