Vásárhely története családok tükrében

Előszó

Vásárhely... Elkülönített, szinte magába mélyedt világ volt ez a föld, a Körös, Tisza, Maros szögében, a Tatársáncz által bezárt élő világ, a százharmincz tiszta tó víz-vára... Az ősemberből már itt élt a legszebb példány s tízezer évvel ezelőtt itt űzte a vadat, imádta a napot: a villámot, a fénysugárt, a tüzet s a fegyvert, melynek aczélját még kőből formálta a messzi múlt. Halmok felásott mélysége ő róla regél: kezéből kiette a pengét az idő, csontjáról letépte a kemény izmot, szeméből a sastekintetet, agyából a szálló gondolatot, szivéből a vágyat s szerelmet. Még nem )árt a földön a Messiás, itt lakó őskelták mikor a gótok királyának felelték: nem félünk mi semmitől és senkitől, legfeljebb attól, ha az ég ránk szakad? Emberek éltek, izmosak, nagyok, erősek, boldogok, szépek. S akkor az Úristen kifeszítette Hunornak íjját s kaszás csillaggal mutatott útat nyugat felé. jött Árpád népe: nem fekete fergeteg, hanem termékenyítő napsugár. Nem földönfutó, hanem királynak termett. A gyáva elpusztult, a hitvány elszökött, az erős, a szép, a bátor, mint erős fa maradt meg s nyert nemes nedvet a honfoglalótól. Üszkök felett uj feltámadás, halott föld felett egy nagyszerű uj világ, mely megtelt kékvérrel, szépséggel, nagysággal, erővel, hősiséggel, becsülettel, szeretettel, jósággal. így született meg a magyar föld s ez az ezer éves nép, mely a száz tó vízvárában. Atilla fészkén, Árpád városában él ma és álmodik... Száz tó vize tükrözte itt a holdat. Száz tó földje szedte magába a legnemesebb embermagot, a szivet, vért, verejtéket s ettől lett televény, aczélbúzát, aczélszívet, aczélízmot termő. Száz tó vizében itt tükröződött az utolsó fehér ló sörénye s itt szállt fel az utolsó pogány isten füstje. Itt bujdosott az utolsó kurucz, itt menydörgött Kossuth. Innen ment tizennégyezer hős a csatába. Ide nem jött vissza kétezer soha, ezer pedig koppanó mankón, csonka-bénán. Itt öltött gyászt ezer magyar aszszony s itt borult rá a könny fátyola ezer árvára. Itt született az a katona, aki tűzpokolesőjét ontó gépmadarak s gránát esőben, vérben elmerülve is ment csak előre?... S itt halt meg legutoljára a dal... Messze látszó rónán, mely egyenes, mint a magyar ember lelke, itt álmodik és küzd 65 ezer ember. Ezen a földön, melynek szálló porában, ragadó sarában, májusi esőjében, nyári fergetegében, vízében, kenyerében valami szent, csodatevő ősi erő lakik. Ősi erő, mely formál, alkot, teremt s melynek emlőin egy új világ, a honszerelem, hazafiság, nemes lelküség, az elszántság s a hűségnek új arisztrokrácziája ma születik meg. Ennek a népnek: az izmában erős, szívében bátor és lelkében feltámadást hordozó nemzeti arisztokrácziának, mely Triánon keresztjén lesz még villám s csonkaság felett isten ostora... s a beszédében dalt zengő szép magyar asszonynak: a dicsőséges mult, a derengő jelen és a tündöklő jövő szép magyar népének ajánlom föl ősi hűséggel ezt a könyvet...
Hódmezővásárhely, 1929 január 9. Vissza