Fehér zászló

Előszó

Részlet a könyvből:

A jelenet színpadias volt: viselkedni kellett benne, keresztülmenni a szobán, csevegni a bőrfotelben, könnyedén cigarettára gyujtani, figyelni a végszavakat. Néha, pillanatokra csend lett, nem is csend, szünet - ilyenkor autótülköt hallottak kívülről az utcáról s gépiesen fellélegeztek, mint a színházak nézőterén, amikor a jelenet feszült csendjébe hirtelen beleszól zajával az utca, s a közlekedés hangjaival figyelmeztetve a valóságra, ahol semmi baj és fennakadás nincs, feloldja a varázst. De ez csak egy pillanatig tartott - a valóság észrevette, hogy a saját műfajába ütközött s riadtan visszavonult. A közjegyző kérte a tanukat, hogy egyenként fáradjanak át a másik szobába, megtenni a vallomást.
A közjegyző Hoffmann úrra hasonlított, ezt már mind a négyen észrevették. Kissé elmosódott és laza utánzata volt Hoffmann úr kerek és aprólékosan kidolgozott arcának, lágyabb és vázlatosabb és itt-ott eltolódottabb volt, mint általában az olyan arcok, amelyeknek első képviselőjét frissebb és fogékonyabb korszakokban látjuk meg először s olyan erősen belénk vésődnek legapróbb vonásaikkal, hogy későbbi ismétlődései életünkben mintegy másolatnak, nevetésre vagy csodálkozásra ingerlő, kissé hibás sokszorosításnak hatnak, amelyek mögött mindig átdereng az eredeti, ha csak meg nem szokjuk őket annyira, hogy azután az eredetivel találkozva azt látjuk olyan vázlatnak, amit később az élet új ismerősünk formájában kidolgozott. De a közjegyző arcát négyük közül csak Hont Géza, az ügyvéd, szokta meg s ha az előbb bólintott is a többiek észrevételére, hogy a közjegyző »teljesen« Hoffmann úr, ez a bólintás inkább udvariasan közönyös volt, mint mohón igazoló, - az időkből csak felmerült és újra lesüllyedt az ismerős arc, az emlékezés összezárult fölötte s nem hagyott olyan erős hullámverést maga után, mint a többieknél. Vissza