Fehér kenyér

Előszó

A ház alig különbözik a parasztokétól. Hosszú, cserepes épület, a kerítése fagyal-bokor. Gang fut végig az elején. A padlásfeljárat és a „szép-szoba" ablaka között ott állt kövén a konkolyozó. Sokfélét játszottunk vele. Néha verkli volt, néha cséplőmasina, de esős időben, ha sárpogácsát gyúrtunk, kemencének is használtuk a rostáló felső részét. „A ház"... Ahogy ezt a szót kimondom, nem is építményre gondolok, valamire, ami sokkalta több annál. „A ház" fedele alatt született a testvérem és én is. Vályogból a fala, kívül-belül fehérre meszelt, egy kicsit penészszagúak a szobák, amikor járni tanultam bennük, még földesek voltak, később padlóztattuk, de ha róla beszélek, mindig arra a régire gondolok, amelyben kevés volt a terítő, a szőnyeg és mégis, olyan puhaságot, tollas meleget jelent, mintha azt a szót ejteném ki: fészek.
„A ház" ... Középiskolás voltam már Pécsett, ültem az iskolapadban és suttyomban lerajzoltam a hosszú gangot, a négy faragott dúccal és az ajtókkal. Első volt az, amelyik a csöppnyi boltba nyílott, második a padlásfeljáró, következett a szép-szoba két rácsos ablaka, utána a lakószoba ajtaja, majd a kocsmáé, a gang végén pedig az utólag odaragasztott kis-konyha .bejárója. Sohasem figyeltem az iskolában, nem is éltem ott, ijedt lelkem elvándorolt a vargai házba - olyannyira, hogy pontosan láttam apámat, ahogyan, kezében a félliteres üveg, lábán bőrpapucs, végigmegy a gangon, lenyomja a kocsmaajtó kilincsét, hallom az ajtó nyikordulását, higyjétek el, pontosan hallom ezt ma is, aminthogy azt is látom, éppen úgy, mint az iskolapadban: hogyan teszi le apám az üveget a nagy-asztalra szakállas Csertán elé és azt mondja:
- Ha ilyet iszik Farkas bácsi húsz évig, akkor öreg ember lesz.
Farkas bácsi disznóöléskor agyonverte a bakmacskát, mert két szál kolbászt ellopott, a lenyúzott bőrből Gondos András, a kanász, dohányzacskót készített, azzal parádézik most az öreg, úgy tartja, hogy látszódjon a kilyuggatott széle, a rojtja; belemeríti két ujját, ebbe az új zacskóba tömködi a pipát. Vissza

Fülszöveg

Sásdi könyve a szentimentálizmus nélküli emlékezés, az élmény és a megjelenítés művészi egyesülése révén a felfedezés varázsával hat az olvasóra és ritka ünnepi élmény számára. Az író, amikor a maga gyermekkorát meséli, anélkül, hogy akarná, megmagyarázza, mi az, ami egész életére egy bizonyos röghöz köti az embert, ugyanakkor pedig előttűnk kerekedik egésszé egy dunántúli falu élete. A villanó alakok az élete teljességét sugározzák, minden apró történet izmos relief, pregnáns módon, gyengéd kézzel és mégis erőteljesen kőbe vésve. A rajz erős, de nem durva vonalú; a mű lendítő ereje, az itt-ott látszólagosan felvillanó naturalista szemlélet ellenére, az a nemes anyagú líra, amely messze eltéríti az öncélú realizmustól. a kiáltóbb színeket is beragyogja Sásdi emberi magatartása, úgy ragyogja be, mint a dunántúli nap enyhe fénye az őszbeszomorodó tájat. Az apa és az anya alakjának megelevenítése önkénytelenül Petőfit idézi, azzal a különbséggel, hogy ez a dunántúli elbeszélő természetesen prózában ír. Prózában, de olyan tökéletes stílusművészettel, hogy gyönyörű nyelvezete külön tanulmányt érdemelne.
A befejező rész a háborús évekbe nyúlik. Az író testi és lelki szenvedéseinek rajza, áhitatos visszatérése a magyar földhöz, mely otthont, sírhelyet és fehér kenyeret ád, költészetté finomult, magasrendű, tiszta irodalom. Vissza