Fehér éjszakák

Előszó

ELSŐ ÉJSZAKA
Csodás éjszaka volt, olyan csodás, amilyen talán csak akkor lehet, mikor még fiatalok vagyunk, kedves olvasó. Az ég olyan csillagos volt, olyan fényes, hogy ha az ember felnézett rá, szinte ajkára kívánkozott a kérdés: hát lehetséges, hogy ilyen ég alatt annyi haragos és házsártos ember él? Maga ez a kérdés is a fiatalokra jellemző, a nagyon fiatalokra, kedves olvasó, de adja isten, hogy lelkedet minél gyakrabban foglalkoztassa! Ha már különféle haragos és házsártos urakról van szó, nem hagyhatom említés nélkül azt sem, hogy én milyen kifogástalanul viselkedtem egész nap. Már reggel óta valami különös bánat gyötört. Egyszerre úgy éreztem, hogy engem, magányos embert, mindenki elhagy és mindenki megtagad. Persze, joggal lehetne kérdezni: ki hát az a mindenki? Mert már nyolc éve lakom Pétervárott, de még jóformán egyetlen ismerőst sem sikerült szereznem. Minek is nekem az ismerős. Úgyis ismerem én egész Pétervárt. S éppen ezért, mikor egész Pétervár hirtelen kapta magát és elment nyaralni, úgy éreztem, hogy mindenki elhagy. Borzasztó volt nekem, hogy így egyedül maradtam; mélységesen elszomorodva kóboroltam a városban három teljes napon át és sehogy sem értettem, mi történik velem. Akár a Nyevszkijen bolyongok, akár a városkertben, akár a folyóparton csatangolok - sehol egyetlen ember azok közül, akikkel egész évben, mindennap, ugyanabban az órában, ugyanazon a helyen szoktam találkozni, ők persze nem ismernek engem, de én ismerem őket, mégpedig nagyon jól, hisz bőven volt alkalmam tanulmányozni az arcukat - és gyönyörködöm bennük, ha jókedvűek, bánkódom, ha elborul a tekintetük. Egy kis öregemberrel - akivel minden áldott nap, mindig ugyanabban az órában találkozom a Fontanka partján - már majdnem barátságot kötöttem; arca olyan komoly, olyan tűnődő; állandóan suttog magában, bal kezével hadonász, jobb kezében hosszú, görcsös, aranygombos sétapálcát szorongat. Vissza