Fegyvertársak

Előszó

Részlet a könyvből:
"Az áprilisi naplemente nyugtalanul, ragyogó csíkokban lángolt a mongol sztyepp fölött. A felső csík feketéslila volt, alatt kék, majd zöld, aztán sárga, ez meg legalul élénk bíborvörös sávba ment át, s olyan volt, mintha mára földön nyugodnék. A napnyugta szelet ígért, de most olyan csönd uralkodott, hogy a sztyeppen minden fűszál külön, mozdulatlanul állt. A sztyeppen minden fűszál külön, mozdulatlanul állt. A sztyepp már a kisváros utolsó házánál kezdődött, egészen a látóhatár széléig húzódott, és eltűnt mögötte. Hogy milyen messze nyúlt, és hol volt a határa, azt semmi sem árulta el: nem ágaskodott a sztyeppen semmi kimagasló, nem emelkedett ki azon semmi sem.
A városka szélén álló utolsó házban volt a posta. Klimovics százados most is, mint minden hó tizenötödikén, beállított oda: ajánlott levelet küldött az anyósának Bobrujszkba, azzal az értesítéssel, hogy pénzt utalt át neki, s mellékelte a feladóvevényt is. Feladta a levelet és átvett két másikat, amely épp akkor érkezett; az egyik az anyósától, a másik Moszkvából. A százados ott helyben, a postán, átfutotta a leveleket, és feladott egy május elsejei üdvözlő levelezőlapot. Miután mindezzel végzett, kilépett a fülledt kis postaépületből. Megállt egy pillanatra, és nézte a pusztai naplementét. A posta agyagból vert hátsó fala a szó szoros értelmében a kisváros határa volt a sztyepp felőli oldalon.
Ezen a falon túl már nem volt sem kiskert, sem veteményes, nem volt még járda sem. Ott már a sztyepp kezdődött: a sík, barna föld, melyen alig bokáig érő fű nőtt.
Klimovics nézte a sztyeppen a vörös naplementét, és sehogy sem tudott elszakadni ettől a látványtól. Ez meglepte, hiszen akár mindennap láthatta a naplementét, utóvégre már a második évet töltötte Mongóliában. Ő maga sem tudta volna megmagyarázni, miért, de az elpihent sztyepp, s fölötte a véres naplemente azt juttatta eszébe, hogy közel a háború." Vissza