Nincs mit felvennem!

Előszó

Kissé nagyképű dolog tőlem, hogy ceruza helyett tollat ragadok, a nagyrabecsült olvasó joggal kérdezheti, milyen alapon, de bocsássák meg nekem ezt a pár sort, stílusom kifogásolhatóságát és minden gorombaságot, ami ezután következik. Több, mint tíz éve vagyok divattervező és egy évtized óta hallom majdnem állandóan az örök, visszatérő dallamot fiatal és öreg, kövér és sovány asszonyoktól. Munkaidőben, társaságban, moziban és vacsorameghívásnál: »nincs mit felvennem«, adjál tanácsot. És én adok. Éjjel, nappal, külföldön és itthon, pénzért és barátságból. Szorgalmasan magyarázok ceruzával a kezemben. És aztán, jaj! - meglátom a kész ruhát. Kiderül, hogy én ugyan remekül megrajzoltam, de a Toncsin volt egy eredeti modell, - tudod, Párizsból hozta, annak a felsőrésze olyan cuki volt, hogy inkább azt csináltattam meg. De a szoknyája, az az eredeti, úgy ahogy azt te elképzelted.
De arra nem gondolt közben az édes, hogy Toncsi lapos, mint a deszka és megengedheti magának, hogy zsiráfnyaka köré két sor sárgadinnye nagyságú gyöngyöt csavarjon, mint egy kutyaörvet, hogy Toncsi nádszálderekát nem kell darázsra fűzni, hogy a sejtelmes, rejtelmes raffolások előnyösen érvényesüljenek rajta, így a melle sem kerül félkilométerrel feljebb, azt a hatást keltve a csendes szemlélőben, hogy egy jóltáplált gyöngytyúkkal került szembe. Nem. Vissza