Útközben I-II.

Előszó

Részlet a kötetből:

Beszélgetés a Barátommal

Kedves Barátom! Az elmúlt tavasszal, 1927-ben, nagyon szomorúan, lehajtott fejjel, összeszorult szívvel lézengtem az emberek között. Végre is nagyokosán kisütöttem, hogy eladom a lakásomat, bepakkolom a kofferemet és - megyek világgá. Szent meggyőződésem volt, hogy semmi keresnivalóm nincs többé ebben az országban. Nagyon bántottak. Üldöztek, mint egy fenevadat. Ennek a sajtópergőtűznek a kellős közepében kellett elmennem Miskolcra játszani. Semmi kedvem nem volt hozzá és, megvallom, nem is nagyon érdekelt. Hiszen én már akkor elhatároztam, hogy véglegesen elmegyek más csillagok alá, más hazába. Csak nem akartam egy igazgatót - akinek végre is az én privát érzéseimhez és ügyeimhez semmi köze - abba a helyzetbe kergetni, hogy az eladott jegyek árát visszafizesse és nem akartam, hogy egy eladott ház közönsége tőlem csalódottan forduljon el. Ezért mentem el Miskolcra játszani. És ezért nem adtam el a Bösendorferemet, ezért nem pakkoltam be a kofferemet és ezért vagyok még mindig itt és ezért fogok most már mindig is itt maradni.
Hogy milyenek voltak a miskolci esték, azt majd máshol fogom elmondani. De hogy milyen volt a miskolci temető, azt itt mondom el. A Szent Anna temető. Abban a szegények temetőjében fekszik Déryné. Összeszedtem egy kis virágot és kimentem hozzá. Gyönyörűszép, meleg, édes tavaszi nap volt huszonnegyedikén, áprilisban. Vasárnap. Kora tavasz. A legszebb a világon. Teljesen ellentéte volt annak a ragyogványos napnak az a csendes, lassan bandukoló, gondolkozó, meghatott kis menet, melyben engem közrefogva a miskolci kollégák kísértek. Mindenkinek virág volt a kezében és mindenki nagyon szomorú volt. Kedves, jó miskolci színészek! Vissza