Századvégi festők arcképcsarnoka 2.

Előszó

A századvégek közgondolkozásában mindig is nagy szerepe volt a misztikumnak. a túlvilággal kommunikáló szellemi irányzatok, kozmikus kataklizma-jóslatok és Messiás-várások bővedje azonban hamar megcsappant, amikor kiderült: csodák márpedig nincsenek, a világ szekere előbb vagy utóbb a megszokott kerékvágásba zökken. Érdekes módon a történelemnek ez a fajta racionális önkiigazítása sosem rázta meg úgy a világot, mint azok a törekvések, amelyek a művészet demisztifikálására vállalkoztak. Talán mert a művészet oly közel áll a valláshoz, s a publikum elvárta, hogy a századok fordulójához általában súlyos szellemi traumákkal érkező emberiség problémáira a műalkotások adjanak adekvát választ, úgy tűnt, a művészet rövid időre vallás-pótlékká avanzsálhat. Csakis ezzel magyarázhatjuk, hogy akkor, amikor a napi valóság történései már rég a történelemkönyvek lapjaira kerültek, a művészet legendáriumát tényekbe szedő művészettörténet megjelenésén még mindig nem tért napirendre a publikum. A legendák elapadhatatlan forrásai ugyanis búvópatakként éltek tovább, s táplálták a következő századvég miszticizmus iránti olthatatlan vágyát.
Így van ez a huszadik század végének Magyarországán is, ahol - mint bárhol Európában - a művészethez kapcsolódó tudati szféra a maga teljes intézményi rendszerével és média-hátterével azt a legendát erősíti, hogy a művész nem hétköznapi ember, az alkotási folyamat mirákulum, s a mű pedig a valóság törvényeit kikerülő irracionális objektiváció, amolyan bölcsek köve. Mivel az így kialakult kép állandósulni látszik, a művészet irracionális erejében való hit úgy hat a köztudatra, mint az ópium: bódulatba ejti. A mákony hatása a kétezredik év felé még mindig tart, kijózanodásnak se híre, se hamva. Pedig a valóság olyasvalami, amit megkerülni nem lehet, amely mindig jelez, ha valami nincs rendben. Jelzett akkor is, amikor úgy gondoltuk, hogy - mivel a hazai művészeti ágak az utóbbi ötven évben alaposan kivették részüket a politikai csatározásokból - megoldást találtak a politika kínjaira. A helyzet azonban épp az ellenkező volt, a politika kényszerítette rá Nessus-ingét a művészetekre, elmélyítve alapvető szenvedéseiket, amelyek abból fakadtak, hogy feladatuk szerint a valóság művészi arcát kellett volna bemutatniuk, s a valóság, mint tudjuk, cseppet sem volt esztétikus... Aztán sokszor úgy tűnt, hogy a mára már világméreteket öltő értékválság kulcsa is a műalkotások konstans értékrendszerében keresendő. Ezzel szemben a hetvenes években pont a festészet bontotta ki azt a válságot, amely a műalkotás megítélése és megítélhetősége körül gócosodott el... Vissza