Fazekas Zsuzsa (dedikált példány)

Előszó

Részlet a könyvből:

"Szerettem volna feleségem színészi múltjával együtt sugárzó lényét, sziporkázó szellemét, az ő bennem élő emlékképeit is felidézni és rögzíteni, mielőtt elködösödnének emlékezetemben, s az idő, ez a gonosz tolvaj sorra megfosztana tőlük. Nem tehetem. A férj megbocsáthatatlanul elfogult, s özvegyen maradva méginkább, hiszen csak magányosságában fogja fel, hogy mit veszített. Fontosabbnak vélem, hogy minden érzelmi motívumtól mentes, hitelesnek elfogadható kép őrződjék meg róla. Nem a magam emlékeit teszem hát itt közzé, nem keresek írói eszközöket színészi portréjának megrajzolásához. Adatok, tények, kritikák, nyilatkozatok idézzék fel alakját, alakításait, tehetségének tovább élő nyomait. Thália szolgálalatának szentelt munkáját és karakterét. Következésképp nem szerzője, csak összeállítója, szerkesztője vagyok ennek a kis kötetnek. Legyen a szó a dokumentumoké, a szükségszerű információkon kívül még kommentár se keretezze őket. Mellőzöm a történeti háttér felfestését is, holott a művészsors sem érthető meg "vegytiszta" formában a mögöttünk hagyott, zaklatott, viharos, a színházi világot sem kímélő korszakban. Sajnálatos, hogy így csak leszűkült és töredékes vázlat lehet a pályakép - nem életrajz - nagy hiányokkal és immár örökre elkallódott részletekkel. Feleségem ugyanis nem gyűjtögette színészmúltjának írásos tanújeleit, s ezért a házasságkötésünk (1962) előtti évekből úgyszólván semmilyen irat, tárgyi emlék nem maradt hagyatékában, jóllehet éppen erre az időre esik pályájának nagyobbik, látványos sikerekben gazdag szakasza, nagyobb baj az, hogy a források közül is sok minden elpusztult, a Déryné Színház iratanyagának java részét például egyszerűen a szemétbe hányták. Pótolhatatlna kár. Jó néhány színészkolléga, akitől egy s más dokumentumot lehetett volna remélni, ugyancsak a sírba szállt, egyes, a múlttól menekülő, kegyeletet nem ismerő utódok pedig sok értéket megsemmisítettek. Íg azután szorgos búvárkodással kellett összehordanom feleségem művészpályájának útjelzőit, amennyire évtizedek távolából egyáltalán lehetséges volt; a sajtóarchívumok tengerében jobbára csak a szerencse segíthetett. Vagyis a következő gyűjtemény - ismétetlen - távolról sem teljes, legfeljebb egy színészi ackép, kontúrjai, színfoltja bontakoznak ki belőle. Ha a sznoboknak ez kevés, sebaj, csak fanyalogjanak; a derékhad tehetségei is megérdemlik a tapsot és a helyet a színháztörténet emlékezetében. S hogy mi végre kutattam fel és szedtem csokorba mindezt? Úgy gondolom, a túlélő házastársnak hitvesi dolga ápolni és ébren tartani az elhunyt művész emlékét, megtenni ezért mindent, amit tehet és amíg lehet. Egyébként pedig: küzdeni a mulandóság ellen, habár tudván tudja, hogy reménytelen erőfeszítés, úgyis elporlad minden, ami volt még ezt a papíros is egyszer.
Budapest, 1997. decemberében
Ny.G. Vissza