Otthon nélkül... haza nélkül...

Előszó

Részlet a könyvből:

A kis életmentő.
Forró juniusi délután volt. A nap tikkasztóan sütött a hegyvidékre és bearanyozta a kopár hegyormokat. Már hetek óta nem esett és csak a reggeli harmat tartotta fenn az életet a szomjas növényzetben. Ember, állat árnyékot keresett. Néma csend honolt az egész tájon.
Csak a Pestere-patakocska mellett, a falu alatt volt némi élet. Az oláh gyerekek, fiu és leány vegyest, legeltették itt libáikat, maguk is gázolva a sekélyes vizben.
A néma csendet egyszerre mély, erős dörgés riasztotta meg.
- Ágyúznak! - kiáltottak a gyerekek és tovább ugrándoztak a csak bokáig érő vizben.
- Nem ágyú az, - szólt egy nagyobbacska oláh gyerek,- menydörög odafent, mindjárt ránk zudul az eső. Siessünk is haza!
Igaza volt a gyereknek, mert Erdőhát felől hirtelen sötét felhők tornyosultak fel a hegyek mögül és pár perc múlva nagy cseppekben hullott az eső.
A gyerekek hirtelen összeterelték libáikat és siettek be a falu nyomorúságos szalmafedelü viskói közé. Csak egy hatéves leányka nem mozdult ki a patakból, tetszett neki a víz ára, mely egyre magasabbra emelkedett. Felgyűrte szoknyácskáját és egyre nagyobb élvezettel lubickolt a hirtelen áradó patakban.
A nagyobb oláh gyerek, aki az esőt jósolta, odakiáltott neki:
- Marica, gyere haza! Kiárad a patak! A kisleány ügyet sem vetett bátyja hivására. tovább élvezte a hüs fürdőt, a fiu pedig, mint ki dolgát jól végezte, vidáman szaladt libái után.
Az eső pedig egyre jobban szakadt és a felülről rohanó árral hirtelen betelt a patak medre, felcsapott a rétre és a patakig lenyúló kertekbe. Vissza