Faust I.

Előszó

Nyolcvankettedik születésnapja előtt egy hónappal, 1831 júliusában ezt írja Goethe a Faust-ról barátjának, Heinrich Meyernek:
»Ezért erősen elhatároztam, hogy még születésem napja előtt készen kell lennie. És ez így is lesz. Az egész előttem áll és csak apróságokat kell kijavítanom. Aztán lepecsételem, hadd növelje következő köteteim fajsúlyát, bármiképpen alakuljanak is. S ha tartalmaz is még elég problémát, amennyiben - a világtörténelemhez és az emberiség történelméhez hasonlóan - a legutoljára felvetett probléma minduntalan újabb, megoldásra váró kérdéseket vet fel, mégis bizonyára megörvendezteti majd mindazokat, akik értenek valamit az arckifejezésekhez, a figyelmeztető jelekhez és a gyengéd célzásokhoz.«
A Faust és a történelem közötti párhuzammal Goethe félreérthetetlenül megjelöli azt a nézőpontot, amelyről művét szemlélni kell s ugyanakkor az olvasó kezébe adja a kulcsot, amellyel a megértéshez közeledni lehet. A Faust olyan, mint a történelem - mondja Goethe s valóban, a németek legnagyobb költőjének ez a legnagyobb alkotása történelmi mű - a szó legmélyebb értelmében és a legmagasabb művészi síkon. Cselekményébe évszázadok történelme sűrűsödik össze, alakjai egy átmeneti kornak és egy átalakulóban levő társadalomnak tipikusan ábrázolt és mégis izig-vérig élő emberei, akik nemcsak önmagukért beszélnek, hanem gondolataikkal, vágyaikkal, törekvéseikkel és viselkedésükkel a társadalmi valóság bonyolultan ellentmondásos mozgását jelenítik meg. A dráma kérdésfelvetései s a mind magasabb és magasabb síkról megkísérelt megoldások felfelétörő irányzata pedig a történelem lényegének felismeréséből fakadnak és az örök előrehaladásba, az állandó tökéletesedésbe vetett hit egyre átfogóbb érvényű művészi megfogalmazásai. Vissza