Fauntallasia

Előszó

Borult volt az ég, egészen szürke. Nyomasztó csend szállt a vidékre, s ezt a fájdalmas hallgatást kalapácsütések kongása törte meg. Távolról zendültek fel, egyenletes, monoton ritmusban. Villámok járták táncukat a félhomályban, az éjszaka sápatag égitestét pedig fekete fellegek takarták el. A szokatlanul kemény, fémszerű anyag csikorgott és szikrákat vetett a hatalmas üllőn, melyen különös, főleg vöröses folyadék: vér folyt végig.
Drágaköveket hordtak; minden nagyobb vidékről egyet; ragyogó markolatot készítettek a felhasználásukkal. Koppanások, fülsértő nyikorgás, odakintről mennydörgés zaja, aztán kész volt a kard. Készítője a kezébe kapta, s gyönyörködő pillantással nézett végig rajta. Hármat suhintott vele a levegőbe, majd elégedetten emelte a magasba. Váratlanul a fegyver pengéje vakítóan, zölden felragyogott, fénye betöltötte a tágas műhelyt... ...

Mindeközben a második világban, Északon egy óriási jégbörtönben, hideg, törhetetlen oszlopokhoz láncolva kékesfehér hajú lány szenvedett. Haja csapzott volt, arca mocskos, végtagjait már látszólag elhagyta minden erő. Szeméből a kínok könnycseppeket csaltak ki, melyek végigszántották szeplős, fehér arcát. Ábrázatát eltorzította a fájdalom, de büszkesége nem engedte, hogy felüvöltsön. Csak térdelt ott, egyik fogvatartó oszlopnak dőlve, mélyeket szíva a levegőből még párszor, utoljára. Előtte előkelően öltözött, feketés-zöldes hajú, zöld szemű férfi guggolt, heges kezét a lány kezén pihentetve. Ő nem volt megkötve, csakhogy láthatólag nem segíthetett társán, aki most a végső szóra nyitotta halvány színű ajkait:
- Távol innen, messze földön kovácsoltak egy kardot - kezdte rekedten, elhaló hangon. Társa kíváncsian hallgatta, valósággal itta szavait: - Equlividának nevezték; Istenek Kardjának. Vissza