Még a színen vagyok

Előszó

A rákoskeresztúri balerina hetvenhárom évesen is szívesen spárgázik és önfeledten táncol.
Közhely, de vitathatatlanul igaz: minden ember élete egy regény, vagy legalább is egy novella... A fenti megállapítás fokozottan igaz hősnőnkre, Farkas Viola egykori balerinára, akinek az életútja bizony két kötetet is megér...
A szóban forgó hölgy is így vélekedhetett erről, hiszen fordulatos élete történetét írta meg és adta meg, és adta ki két kötetben: 2004-ben „Másodvirágzás", tavaly pedig „A boldog boldogtalan" címmel. A hetvenharmadik esztendejében járó ősz hajú, ma is csinos, formás hölgy etalon lehetne korabeli társainak. Nézzétek, lássátok, nagymamik! Igen! így kell - így lehet kinézni ebben a magas sorban. Ilyen derűsen, örökké mosolygósan. S akkor még meg sem említettük, hogy Viola nagymama rendszeresen fellép, mint szólótáncos. Úgy ropja a csárdást, a polkát, a kénként, megy le spárgába, és emeli a lábát a feje búbjáig, hogy a fiatalok is megirigyelhetnék. Nem vitás, az örökifjú hölgy művész. Sőt mi több: profi életművész.
De hagyjuk őt is szóhoz jutni. Az alkalmi „személyzetis" tollforgató egy kis életrajzot kér.
- Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében születtem, Révaranyos községben, amelyet ma Aranyosapátinak neveznek - meséli. - Pár hónapos koromban szüleimmel felkerültünk a fővárosba, nevezetesen Rákoskeresztúrra, a jobb megélhetés reményében. De reményeink hamar tovaszálltak, édesapám 1945-ben, negyvenkét évesen meghalt. Rákényszerültünk, hogy tizenöt esztendősen én is elmenjek pénzt keresni. A Ruggyanta gyárban kezdtem el segédmunkásként dolgozni. Nem akarok panaszkodni, de ahogy mondani szokták: nehéz gyerekkorom volt. Vissza