Az idegen

Előszó

Hajnalodott. Kelet felé, amerre a végtelen mezőség terül el, az égnek alja pirkadni kezdett. A halvány pirban apró bárányfelhők úszkáltak, melyeket a hajnal szintén rózsaszínűre festett. Pár pillanat múlva a szomszédos, őserdőben éneklő madarak zűrzavaros csattogása is megszólalt, jeléül annak, hogy az erdő is felébredt.
Ekkor már a táborban is kászolódni kezdtek.
A tábor éppen az őserdő alján volt felütve. A végtelen róna, amely Észak-Amerikának keleti részét betölti, itt hirtelen véget ér. Ami túl van rajta, az egy egészen más világ. Őserdő, fehér emberektől be nem járt őserdő, amelyből vad sziklák, szeszélyes hegyláncok emelkedtek ki. A civilizáció úttörője itt kénytelen volt megállapodni. Az erdőben benn vad indián törzsek laknak, akik még nem kóstoltak bele a kultura áldásaiba és éppen ezért még teljesen vadak és hozzáférhetetlenek. Jaj annak a fehér embernek, aki kezükbe kerül. A bőrsátrakból álló falvak végén egy-egy karó meredezik az ég felé és ezekbe a karókba kötve szenvedi végig a fogoly európai az indián fantázia válogatott kínjait. Sok nemes vér folyt el ezek alatt a karók alatt, vér, amelyet kiöntötték a haladás és civilizáció szolgálatában.
Negyven esztendő óta sok minden megváltozott. Elbeszélésünk idején még minden így volt, harminc esztendő után már vasút vezet át a Par-West, a távoli nyugat őserdején és az indiánok is lassan-lassan belenyugodtak a «nagy fehér főnök»-nek uralmába... Vissza