Az iglói diák

Előszó

Az életem?
Szép volt.
És szép ma is. Küzdelmes, teli gonddal ma is.
Mégis szép.
Láttam egyszer a Riviéra egét. Sokáig néztem, kártyás ember voltam, az ilyen ember odakünn csak a zöld posztót nézi, meg a kék eget. Azt is akkor, amikor már nem láthatja a kártyaasztal zöld posztóját, mert elfogyott a pénze.
Énnekem alkalmam volt sokáig nézni a kék eget. És megúntam. Megúntam, hogy nincsenek rajta felhők.
Az én életem: szürke élet. Nem voltak benne nagy hullámzások, lángolások, fölfordulások.
De voltak - körülötte.
Mert sok mindent láttam. Világokat láttam eltűnni és embereket. Bálványokat megdőlni és ha újak jönnek, már tudom: ezek is meg fognak dőlni. Csalódtam, de már korán beláttam: természetellenes dolog volna, ha éppen csak én nem csalódnék. Szerettem, bolondul és fájdalmasan, azt hittem, sose fog elmúlni. Elmúlt. Amikor elmúlt, az volt a baj, hogy elmúlt. Mert az életben mindig van valami baj. Ha nincs, az a legnagyobb baj, mert akkor csinál magának az ember. Nem érdekesebb az életem története akármelyik más élettörténetnél. Ember vagyok, tele hibával, élhetetlen, sokszor álorcával járó, vizet prédikáló, bort ivó, anyagi bajokkal küzködő ember. Olyan mint a többi ember. De éppen ezért lehet, hogy érdekes az, amit írok.
Most, amikor ebbe az emlékíratba belefogtam, szeretnék nagyon őszinte lenni. Mert csak akkor ér valamit egy ilyen írás. Azt igyekszem elhitetni magammal, hogy ezt nem olvassa senki. Nem is csinálok vázlatot magamnak, nem "építem föl" mondanivalómat.
Nem regény ez, nem is önéletrajz.
Egy ember beszélget sajátmagáról...
De talán van mégis valami, ami specialitásom.
Én rossz emberrel egész életem folyamán nem találkoztam. Engem sose bántott senki, ha itt-ott megcsipkedtek, szinte örültem, hogy ez is van. És egy nőre gondolok, aki virággal és tövissel látta el az életemet.
A tövis is jól esett.
Lehet, hogy a virág az én szívemben termett és azzal ékítettem föl ezt a mi kis külön világunkat.
Mindegy. Mégis virág volt. Vissza