Faragott boldogság

Előszó

Nemes Ferenc, a faragó, szerencsés ember. Ezt a tőmondatnál alig bővebb állítást mint ismerőse, egy sor szempont alapján magabiztossággal állíthatom. Ez alkalommal azonban csak egy dolgára figyelek, de ez az egy is bőséges lehetőséget hagy közlésem igazolására. Ez az egy pedig a mondatban elöl álló jelző: faragó! Igaz, ez önmagában még nem szerencse, hiszen annyian faragnak annyi mindent, miért lenne ez több bármi egyébnél? - kérdezhetik sokan a kevésbé szerencsések közül. Ha a faragással kapcsolatban válaszolunk arra a kérdésre: hogyan? - egyúttal arra is felelünk, miben is áll az a bizonyos, imént emlegetett szerencse. Mert Nemes Ferenc nem egyszerűen csak farag, nem egyszerűen valamit farag.
Ő az, aki kőben, fában felismeri a rejtőzködő gyönyörűséget, hogy azt bontsa ki, és építse új dologgá, amely új dologban aztán már bárki, kinek szeme és lelke megvan arra, egyszerű szemléléssel is hozzájuthat az addig bujkáló csodához. Értem én, ha most valaki úgy véli: inkább az a szerencsés, aki szemlél. Értem, mert valóban így érezheti, csak ő nem gondol arra a közhelyes igazságra, hogy Ő csak kap, míg a Faragó Ember mindent odaad, ami másokat illet! A mindentudás képessége az igazi szerencse, mert általa a pokolból szabadul nap mint nap az, aki alászáll. Bizony alá. Anélkül hiába szándék meg faragás, nem kerül belé semmi sem! Semmi értékes érdekesség a dologba, marad az üres időfecsérlés. Mondhatni hát: a bevezető kijelentésben említett szerencsésség oda és vissza is igaz. Neki is, nekünk is szerencse, hogy Nemes Ferenc faragó ember. És íme, elmaradt egy szó a mondatból, a figyelmesek számára bizonyára kitetszik azonban, a mondat értéke csak nőtt. Vissza