Irások és emlékek

Előszó

Faragó Ödön mutatott nekem először életemben színházat. Kassán "Tajfun"-t játszották, s az igazgató alakította Tokeramo szerepét. Időközben sok színházat láttam sokfelé, de valahogy minden színészi teljesítményt ehhez az első élményhez mértem. a bűvös kör számomra, mint a legtöbb író számára, a gyermekkor maradt, s ennek a körnek középpontjában áll a színész Faragó, színes kimonóban, különös vigyorra, s a csodalámpást tartja kezében, a művészet varázslámpáját, melynek széthulló fényében új értelmet kap e profán világ: a művészet értelmét. Ha később színészi produkciót láttam, felsóhajtottam: Faragó jobb volt. Vagy: olyan jó, mint Faragó a Tajfun-ban.
A mesterségbeli embert az jellemzi, hogy ha cigánykodik és mártirkodik is néha, igazában nincs mit sajnálni rajta: nem tud másként. Faragónak sem hinném el, ha azt mondaná, hogy "életét a magyar kultúra ügyének szolgálatába akarta állítani", mikor színi pályára lépett. Egyszerűen színésznek ment, mert nem tudott másként, s ha agyonvágták volna se. Az író sem "a magyar irodalmat akarja gazdagítani", mikor összeüti élete első versét, hanem csak úgy megtörténik vele, hogy leír valamit. A szándék, az később következik, s a "programm", az legtöbbször a művészi munka részét is jelenti. Faragó úgy volt színész, ahogy élt és lélegzett. Nem tévedhetett el az életben...

Márai Sándor Vissza