Faltól falig

Előszó

KOHN AZ ÉN PSZICHOLÓGUSOM
(Előszó helyett)
Van nekem egy könyvecském, nem is könyv igazából, hanem vékony füzet, és hála az égnek, már legalább három és fél évtizede vagyok a büszke és boldog tulajdonosa. Azóta annyiszor vettem elő, hogy az időközben megsárgult lapok már hulldogálnak Id belőle, folyton renoválásra szorul, a gerincét pótlólagos ragasztás tartja össze. Ez a könyv olykor eltűnik, hogy aztán a legváratlanabb helyen és helyzetben bukkanjon elő, többnyire akkor, amikor a legnagyobb szükség támad rá - hosszú, viharos fordulatokban bővelkedő házasság végére pontot biggyesztő válás kínkeserves napjaiban, szeretett hozzátartozó fájdalmas és felfoghatatlan elvesztésekor, megszenvedett, hetekre ágyhoz láncoló műtét után, amely a maga kaján módján félreérthetetlenül emlékeztet az élet véges voltára. Többször évekre megfeledkezem róla, ám aztán történik valami, s azon kapom magam, hogy a könyvespolc elé sietve keresem-kutatom, s addig nem nyugszom, amíg újra bele nem lapozhatok.
Emlékszem, amikor a véletlen, a sors vagy a történelmi szükségszerűség folytán megvettem egy könyvesboltban, a tarisznyám mélyére csúsztattam, s azzal a lendülettel el is felejtkeztem róla. Ám aznap éjszaka sehogyan sem jött álom az én talán túl sok rosszat látó szememre, s elővettem a kötetet abban a reményben, hogy belenézek egy kicsit, az olvasástól majd elálmosodom. Mekkorát tévedtem! Hajnalig faltam a betűket, időnként egész testemben rázkódva, néha azt sem tudtam, sírok vagy nevetek, mindenesetre könnyek gyűltek a szememben. Másnap reggel kialvatlanul, mégis úgy vágtam neki a világnak, hogy ide nekem az oroszlánt is, nincs az a sorscsapás, amit ne lennék képes átvészelni! Üj élet költözött belém. Vissza

Fülszöveg

Irigylésre méltók azok, akik nem írásra adják a fejüket, hanem, teszem azt, porszívóval ügynökösködnek, lángost árulnak a strandon, jegyeket és bérleteket ellenőriznek a buszon vagy felolvassák a híreket a televízióban. Könnyű nekik! Megszületnek, cseperednek, szülök megbúbolják a kobakjukat, beülnek az iskolapadba, s ott, leszegett fejjel bár, de megtanulnak írni-olvasni, azzal a dolog el is van intézve. Bezzeg az író! Őt már apró csemeteként súlyos kétségek gyötrik, amikor a tanító néni az általános iskolában fogalmazást írat egy megadott témára, az írópalánta azon tépelődik, mitévő legyen: a tanító néni kedvében járjon, vagy kiírja magából, ami kikívánkozik. Néha-néha jól sül el a dolog. Vannak kivételes, mondhatnám kortól és történelmi helyzettől független lények, akik nem zavartatják magukat, hogy éppen hol élnek. Az általános iskolából emlékszem egy bizonyos Eszterre, koromfekete hajú, törékeny, piciny lány volt, afféle mesebeli madárka, szárnyaszegett verebecske, aki már csöppnyi voltában úgy tudott a szavakkal bánni, hogy a tanító néni felolvastatta vele a „dolgozatait". És akkor az osztályteremben olyan néma csönd és áhítat támadt, mint soha máskor. Csak pislogtam. A légies könnyedség, amivel ontotta magából a szipor-kákat, s a jeges félelem, ami belém hasított, hogy termetéhez hasonlóan törékeny szaváíTbármikor apró szilánkokra porladhatnak szét! (Vajon mi lehet most Eszterrel ?) Legbelül persze mélyen titkolt irigység ömlött szét bennem, és már akkor elöntött a kétség, hogy képes leszek-e valamikor is valami hasonlóra.
Engem ugyanis nem elégített ki, hogy jelest kapok azért, mert elég -kövér az„o" betű, hogy odateszem a vesszőt, ahová köll, különben lesújt a tanári ököl, de még az sem, hogy amit írok, annak lesz-e mondanivalója, mert ha nincs, fabatkát sem ér az egész. Ösztönösen, mai fejjel inkább azt mondanám: genetikai okokból ráéreztem, hogy ennél többről szól a mese. Nekem is kell, hogy tessék - és Eszternek is!
Gyötrelmes foglalatosság az írásnak nevezett tevékenység.
(Szentmiklósi Tamás: Az írás gyötrelmei) Vissza