Fájdalomcsillapítók

Előszó

Részlet a könyvből:

Annak ellenére, hogy a fájdalom a kórélettanban és a gyakorlati orvostudományban központi helyet foglal el, tudományos vizsgálata újabb keletű és számos részletkérdés ma is tisztázatlan még. Aristoteles a fájdalmat a lélek szenvedélyének nevezte. Spinoza mutatott először rá a fájdalom gócos jellegére. Darwin abból indult ki, hogy minden a bőrre ható inger, ha bizonyos intenzitást elér, fájdalmat vált ki, a fájdalmat tehát aspecifikusnak tekintette. A "klasszikus" szubjektív élettan tanításait az érzékszervi funkciókról a XIX. században lassan kiszorították az objektív észleléseken alapuló ismeretek. Schiff /1858/ kísérletei igazolták először, hogy a tapintás és fájdalomérzés nem lehelt azonos, mert más gerincvelői pályákon futnak. A fájdalomérzés ingerület-áttevődésének közvetlen mechanizmusa mind a mai napig tisztázatlan. Lewis /1942/ a károsodó szövetben felszabaduló nem-fehérje szerkezetű mediátort feltételez, míg az ozmózis-nyomás változásának és a hidrogénion koncentráció eltolódásának nem tulajdonít jelentőséget. Armstrong és munkatársai szerint a gyulladásos exsudatumban keletkező polypeptid a fájdalomérzés mediátora. Rosenthal kimutatta, hogy a károsított szövetekből hisztamin-szerű anyag, bradykinin és adenyl-származékok szabadulnak fel. Az említett anyagok kémiai antagonistáival azonban fájdalmat csillapítani nem lehet. Eddig csupán a migraines fájdalmat sikerült szerotomin-antagonistával szüntetni /1-metil-lizerg-savbutamolamid/.
Fájdalmat kiváltó ingerek származhatnak a test felületéről és a belső szervekből. A külső behatás lehet mechanikai, kémiai, fiziko-kémiai: ütés, nyomás, szúrás, meleg, hideg ill. pH -változás stb., míg belső eredetűek a gyulladás, spazmus stb. kiváltotta fájdalmak. Vissza