Fagyosztás

Fülszöveg

A "költéreknek" nincsen, nem lehet még "vége" korunkban sem, bármekkorának látszik is a társadalmi, egzisztenciális fenyegetettségük. Zsávolya Zoltán (szerzői énje) ugyancsak hiába beszél erről hasonló című dolgozatában. Nem feltétlenül ellentmondani akarunk neki, csak éppen átlátunk a szitáján. Mostani, második lírakönyvében a szerző ambíciója mindenekelőtt az, hogy összekösse a szálakat, a Könnyű negyed, majd másfél évtizeddel ezelőtt megjelent első versösszeállítása darabjait az ebben megjelenő szövegekkel. Bizonyos értelemben visszatérés történik itt egy valaha részben feladott, átalakított kötetszerkezethez. De nem a valamikori alkotói módszerekhez. Vagy ha valamennyire mégis, akkor sem épp önkritikátlanul, hanem egyfajta diszkrét Összegyűjtöttet vagy legalább Válogatottat oda rostálva az újabb írások mellé. Ami biztosan nem változott: valamiféle személyes, lélektani "realizmus" könyörtelen alkalmazása. Ahogy egyik vallomásában írja Zsávolya: "van valami az élet levegőjében, ami érdesebb-cizelláltabb reflektálásra késztet". Nos, ezen válaszadások gyűjteménye e kötet. Lineáris megközelítésével nem sokra mennénk, amúgy „globálisan" kell hát olvasnunk. Szövege ugyanis (amint egyes szövegei önmagukban is már); számos ponton „megtörik", ugrik, dimenziót vált. Az utazás, amelyre csábít:,,körvonás az éles, pontos bizonytalanba". Ez bizony az elbizonytalanítás lírája. Fel-feltűnő támpontjai - személyek, tárgyak, események - belevesznek abba az „édes lebegésbe", ami a költőnek érezhetően annyira fontos. Ehhez járul még némi „frivolitás és ön/reflexió", s máris egy ismerős-ismeretlen utcában találjuk magunkat, amelyben most kezdődik a múlt, a „helyből legyártható". A folyton fricskázott „Történ Elem"-ben lubickolunk, de rögtön következik a „Búcsú Wagner-masszában". S hogy kitől? A „White Magic Women"-től. A „Pannon Panzió" is csak átmenet a magasiból áttekintett táj felett repülve, a „fémszárnyú Kalamona" elhagyja az országot. Innentől kezdve különös szlalomozás veszi kezdetét a új kultúrrétegek között: éppúgy eljutunk 17. századi lányos házakba, mint Elba szigetére, az Istent kísértő, száműzött Napóleon asztalához, ahol leperegnek az „összeomlás álmai". A „képzelt emlékek" könyve ez, amelyben „kabátszárny száll a képbe", „a mozdulatlan hóesésben". De így lesz teljes a „Változások gyűjteménye", amelybe egy „Atlantisz-projekt" szintén belefér még. Miért ne? Végtére a „szent poéz" is vattacukor, olvadjon, örökké" - ha nem is feltétlenül a „majális piszkos kezében", mint maga az írás szó szerint mondja, de - az olvasók képzeletében és örömére. Vissza