Előszó
Az építészet a történelem során a téralakítás, s az ezzel összefüggő alaprajzi elrendezés, külső és első kiképzés tekintetében egyaránt sokat, módosult. Az építészet alakulását elsőként a téralakítás szempontjából vizsgáljuk.
A társadalmi fejlődés során nőttek és változtak az igények, mind nagyobb és bonyolultabb belső terek kialakítására volt szükség, melyekhez újabb anyagok és szerkezetek kellettek. Az új anyagok és szerkezetek természetesen új statikai megoldásokat igényeltek, hiszen a terhet és tartást, a mennyezetet és tartófalakat szilárd egyensúlyba kellett hozni. Az építmény szilárdsága csak úgy érhető el, ha a szerkezet megfelel a statika törvényeinek.
Az építészet egyik fő problémája minden időben az volt, hogyan lehet a rendelkezésre álló anyagokkal minél nagyobb belső teret lefedni, a legnagyobb nehézséget a falak közötti távolság áthidalása, a lefedés módja okozta.
Kezdetben fagerendákat alkalmaztak. Az egyiptomiak már kőgerendákat is használta, ezekkel azonban nem lehetett 3-4 méternél nagyobb távolságot áthidalni. Nagyobb belső tereket csak úgy tudtak kialakítani, hogy a mennyezetet több oszloppal alátámasztották, ennek következtében a templomok belseje úgy hatott, mint egy oszloperdő. Az egyiptomiak egységes, nagy belső tereket még nem tudtak létrehozni.
A Maxentius-bazilika mellékhajóit dongaboltozatok fedik, főhajóját keresztboltozatokkal látták el. A keresztboltozatnak a két falon nyugvó dongaboltozattal szemben az az előnye, hogy elég csupán négy sarkán pillérekkel alátámasztani (a terhet, a belső feszültségeket ugyanis a boltívek, illetve az erővonalak a négy alátámasztási pontba a vezetik). Több keresztboltozat egymás mellé illesztésével hosszú csarnokok beboltozása is lehetővé vált.
A római birodalomban nagy törvénykezési csarnokokra, fürdőkre stb. volt szükség; a társadalom megnövekedett igényei arra késztették az építészeket, hogy új megoldásmódokat keressenek.
A római építészet legkiemelkedőbb teljesítménye a kupola. A félgömb alakú boltozat megépítése bonyolult feladat, de ezzel lehetővé vált az eddigieknél jóval nagyobb belső terek lefedése. A Pantheon kupolája (43 m átmérőjű) a legnagyobb egységes belső tér, amit az emberiség eddig lefedni tudott, méltán büszke rá a római építészet.
A bizánciak továbbfejlesztették a kupolaépítést. A Hagia Sophia templomnál (aja szófia) a kupola már nem kör alaprajzú falon nyugszik, mint a Pantheonnál, hanem ún. csegelyek, gömbháromszögek segítségével négy ponton van alátámasztva. A kör alapú kupolától a csegelyek viszik át a terhet a négyzet alakú alapra. A csegelyes kupolának az az előnye, hogy négyzet alakú terek lefedését is lehetővé tette.
Vissza