Fábián Gyöngyvér

Előszó

Fábián Gyöngyvér figuratív festő, de nem adja magát a látványnak, hanem megteremti azt, a saját belső indíttatása, azaz saját törvényei szerint. Nem másolja, nem is pusztán tükrözi a világot, hanem a maga módján újraalkotja, s mintegy kiteljesíti azáltal, hogy álmokat fest, olyanokat, amelyek önálló életre kelve, az emberi létnek nem puszta rajzolatává, hanem többlet-részévé válnak.
Sokoldalú festőről van szó, akinek művészete megrendítő bibliai látomásoktól nyelvöltögetően szatirikus kompozíciókon át lírai önvallomásokig sok témát felölel, s melyben szinte mindig jelen van - hol sejtelemszerűen, hol nyíltan - az erotika. A művész másik nagy erénye a pszichológiai érzék, mely voltaképpen minden alkotásában megnyilvánul, de legkivált persze portréin. Nem véletlenül váltak ezek egyik kedvelt műfajává. Itt sem a puszta arcvonások érdeklik, hanem az a mögöttes lelki feszültség, melyet kifejeznek vagy éppen lepleznének. Aki sorukat egymás mellett látja, döbbenten észleli, hogy együttesük egyedülálló történelmi látleletet ad a XX. század második felében élt-élő, hányatott sorsú közép-európai értelmiségről.
Fábián Gyöngyvér nehezen volna bármely iskolába sorolható; nevéhez egyetlen „ izmust" sem kapcsolhatnánk. Széles érdeklődési területe nem jelent heterogenitást, nem jelenti, hogy ő maga több arcú; a világ az. Vagyis e festő különféle „vonulatai" olyanok, mint egy kitárt legyező megannyi színe, miközben mindig nyilvánvaló marad, hogy e széles legyezőnek egyetlen nyele van, s ezt, akár az ecsetet, a festő biztos - és mindig jól fölismerhető - keze fogja. Vissza