Utolsó alkalom

Fülszöveg

"Lehet-e valaki foradalmár anélkül, hogy hite és meggyőződése ne legyen, legfőbb mozgatóereje egész életének? Nevezheti-e magát valaki a szocialista humanizmus hordozójának, ha ugyanakkor távol marad az emberi kapcsolatok szélesebb mezőnyeitől? Ezekkel a kérdésekkel kerül szembe Ács Péter, regényem hőse, ezek válnak útitársaivá, ezekkel viaskodik hosszú esztendőkön át. Egyszer súlyos méltánytalanság érte, kicsinyes okok miatt kizárták abból a politikai pártból, amelynek eszméire, céljainak megvalósítására még ifjúkorában felesküdött. Hitét nem tudták megrendíteni, de a cselekvésre serkentő erőt megbénították benne. Íme, egy ember, akiből fények áradhatnának, de magányra, tépelődésekre, félhomályra van ítélve.
Aztán találkozik a múltjával, hajdani szerelmével. Találkozik Eszterrel. S Eszter újra lángra lobbantja benne a fiatalság tüzét, emberi küldetésébe vetett hitét.
Különös, bodogító és aggasztó ez a húsz esztendő múltán feltámadt szerelem. Hol emlékek nektárjai részegítik, hol a valóság szülte ellentmodások, ellentétek és összeütközések tépik és cibálják. De Ács Péter nyomasztó magánya, belső bénasága fokról fokra felenged, Eszter nemcsak érzelmi életében jelent fordulatot, hanem emberi kapcsolataiban és egy magasabbrendű élet feltételeinek, küzdelmeinek és örömeinek igénylésében is.
Elkövetkezik a nagy próba, Ács Péter számára az utolsó alkalom, hogy felemelje fejét a porból, hogy talpra álljon. 1956-ban, egy októbervégi estén fegyverek dörrennek el Budapest utcáin. Szakadék szélére került az ország: ebek harmincadjára tíz esztendő hősi erőfeszítés és áldozata, korszakos eredménye és értéke. S Ács Péter felveti fejét a porból. Ő, aki már kissé lemondott az életről, elindult, hogy megkeresse természetes szövetségeseit. Elindul, hogy győzelemre segítse az életet, a jövőt az egyre pusztítóbb ellenforradalmi tűzvésszel, a halállal szemben.
Hosszú és keserves utat tett meg, de minden út hosszú és keserves, melyet az emberi jóakarat és értelem nemes, teremtő szigora jelöl ki." Vissza