Előszó
Alig tudom leküzdeni meghatottságomat. A XXVI. század embere vagyok, telítve mindazokkal az előítéletekkel, melyek rugalmas jelenkorunkban mindannyiunknak közös sajátja.
Nem szeretünk a multba...
Tovább
Előszó
Alig tudom leküzdeni meghatottságomat. A XXVI. század embere vagyok, telítve mindazokkal az előítéletekkel, melyek rugalmas jelenkorunkban mindannyiunknak közös sajátja.
Nem szeretünk a multba visszatekinteni. A multat elítéltük, megtagadtuk és kiirtottuk emlékeinkből. Ez, hogy igazságos, abban nem kételkedik közülünk senki.
Meggyőződéssel valljuk magunkat a jelen embereinek.
E mellett azonban méltányoljuk azokat a változásokat is, melyeket a természet, önmagunk, gondolkodásunk felmutat és szemünk elé tár. Könnyen el tudjuk képzelni, hogy utódaink másként látnak majd, másként éreznek, sőt - amit ugyan csak fenntartással merek leírni, - másként fognak még gondolkodni is.
Kapcsoljuk ki ez utóbbi alig hihető feltevést, de akkor is lehet, hogy látásuk és érzésük megint kedvteléssel fordul majd vissza a mult felé, mely számunkra jelenleg érintetlen sötétség. S ha így történnék, vajjon hogyan igazodhatnának el a mult homályos semmijében?
Mi most még a választó vonalon élünk, ahonnét visszanézni könnyebb és még egyáltalában lehetséges. Ezért határoztuk el, a Sarkoktól az Egyenlítőig összegyüjtött barátaink tanácsában, hogy feljegyezzük a mult nyomait, amikor az még nem haladja meg az emberi képesség határait.
Vissza 
Folytatás Microsoft-tal