Ezüsthasú halak

Előszó

Figyelmeztették, hogy benn a teremben majd nagyon vigyázzon. Nem vette komolyan, de amikor rákerült a sor és belépett, s mögötte halk kattanással bezárult a szűk ajtó, már kezdte komolyan venni, amit mondtak. Eleinte erősen káprázott a szeme a rejtett, de nagyon szikrázó fénytől; aztán néhány pislogás után körülnézett. Egymaga volt. A helyiség henger alakú és csupa tükör. Tükör a fala, a mennyezete, a padlata. Micsoda ötlet- gondolta. Most hát el kell indulni, az utasítás szerint. Menni, menni a teremben, akármerre, de menni és nem egy helyben ácsorogni. - Nem volt könnyű. Zavarta a tükör-mindenség, nem tudta, merre tart. Óvatosan lépkedett, távolodott önmagától, s ugyanakkor közeledett is önmagához. Alig mert topogni, de ha megállt, a hangszórókból menten figyelmeztették. Egyáltalán nem tudta meghatározni helyzetét. Az volt a cél, hogy ujjával megérintse önnön tükörképét. Rengeteg időbe tellett, s egészen beleizzadt, amíg végre sikerült.
Akkor kinyílt az ajtó és kihívták. Rendben volt. Nagyon udvariasan bántak vele, talán egy kicsit csodálkoztak is; s amíg feladták rá ruháit, őszintén gratuláltak. Azt mondták, szerencséje volt, mert a legtöbbnek nem sikerül a kiszabott időben teljesíteni a feladatot. Mesélték, hogy olyanok is akadnak, akik annyira közel kerülnek képmásukhoz, hogy óvatlanságukban bezúzzák a tükröt, s néhányan már halálra sebezték magukat az üvegcserepektől. Mert az utolsó lépést már nem szabad megtenni, tudni kell, melyik az utolsó lépés. Nevettek és még azt mondták, hogy ezt soha nem lehet kiszámítani, minden a szerencsétől függ, tanácsot senki sem adhat. Vissza