Ezüstgerely 2006

Előszó

Az Ezüstgerely 1962-ben szállt el először azzal a célzattal, hogy képzeletbeli röppályája összekösse a művészeteket meg a sportokat.
Valamikor, az antikvitás boldog időszakában a múzsák és a testgyakorlás természetes kötelékben voltak egymással - gondoljunk csak az olümpiai Szent Liget gyönyörű atlétaszobraira vagy a görög vázaképeken ábrázolt klasszikus sportmozgásokra.
A skolasztikus, feudális Európában meglazult, majd feledésbe merült ez a szoros összefüggés. A festők, a szobrászok meg a literátorok legfeljebb a múlt sportarénáinak tájékáról merítettek témát - nosztalgikus hangulatukban.
Az újjáéledt, modern versenysport a XX. század elejéig nemigen érintette meg az alkotókat, akik csak elvétve készítettek jeles műveket a korabeli sportágakról, azok is többnyire kritikai hangvételűek voltak.
Kétségtelen, hogy az újkori olimpiák felújítójának, Pierre de Coubertinnek az ötlete, hogy művészeti olimpiákat is kell rendezni, elősegítette a közeledést a két „szomszédvár": a művészetek és a sportok között.
Ettől kezdve egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a művész és a sportoló sokban hasonlít egymáshoz: „pokolra kell mennie" mindkettőnek a sikerért. A sportoló előnye csak az, hogy az ő eredményei mérhetőek: olimpiai, világbajnoki vagy egyéb színesfém érmekben. A művészet világában nem tudunk rekordlistákat felállítani, mert a műalkotások értéke és üzenete igencsak szubjektív. Az idők során ez a sajátosság egyre nyilvánvalóbbá vált, és nem véletlen, hogy 1948-ban végül be kellett szüntetni a művészeti (szellemi) olimpiákat.
Az Ezüstgerely pályázat mégis megpróbálja a lehetetlent, és időnként egyfajta rangsort igyekszik felállítani szobrok, festmények, irodalmi alkotások és egyéb művészeti produktumok között. Mindezt nem azért teszi, mert makacsul ragaszkodik az - egyébként objektív elvekre épülő - eredményhirdetéshez, hanem azért, hogy ösztönözze a múzsákat: csókolják homlokon az alkotni tudókat, hogy azok fel tudják mutatni a sport összetett, szép - olykor rút világának emberi lényegét.
A művészetek igazi tisztító erejére az ókortól kezdve szüksége van a sportnak, napjainkban pedig talán még jobban, mint bármikor. Most, hogy „fehérek közt európaiak" lettünk, egyre több területen kell bizonyítanunk - sokszor magunknak is -, hogy ezerszáz esztendeje Európához tartozunk. Közel járunk az igazsághoz, ha azt állítjuk, hogy kulturális örökségünk két területén a legkönnyebb érvelnünk európaiságunk mellett: a művészetekben és a sportban. Némi merészséggel, de ki merjük jelenteni, hogy Magyarország imázsához Bartók és Puskás egyaránt hozzátartozik.
A művészet és sport tehát élenjár hazánk hírnevének öregbítésében. Köztudott, hogy a művészet egyetemes, a gondolat szabadon közlekedhet oda és vissza, határokon átlépve. Az alkotó kéz és a szív legfeljebb artisztikus módszerekben térhet el egymástól, de jelrendszerei a világon mindenütt érthetőek. Ilyen a sport is, amelynek minden civilizációban értik a „nyelvét". Őrizzük és gyarapítsuk e két fontos kulturális területünk eredményeit, saját felemelkedésünk és az egyetemes emberi haladás érdekében.
Medgyessy Ferenc, egyik legnagyobb szobrászművészünk mondta: „művészetünkkel mutathatjuk meg a világnak hogy vagyunk és élni akarunk". Tegyük hozzá: a sporttal is...
Szeretném és kívánom, hogy a több mint négy évtizedes Ezüstgerely pályázat most is, és továbbra is igazolja szellemi olimpiai bajnokunk, dr. Mező Ferenc állítását: a művészet és a sport édestestvérek. Vissza