Ezüst ember tánca

Fülszöveg

Első verseskötetemből, a Leánykérőből már csak a Könyv s a Kérő maradt - a Leány megugrott. Rosszkor kértem, rosszul kértem. Szabadságharcainktól föld- s lélekrengő korunkban - hacsak nem értelemmel tagadó, tagadón alkotó Lucifer-alteregóját élteti s álmodja halhatatlanságba - aligha lelhet az Őt Kifejezőre az ember.
Annál is inkább, mert a háborúk, vallások, fanatizmusok ostorozásaitól személyiség- s emberség-zsugorbetegségben szenvedve, hithajtón, hitrügyeztetőn könnyen válik személyek, tárgyak, érzelmek, funkciójukat túlélt kultúrák, idegen s anakronisztikus életelvek, életformák és szokások fetisizálójává; ,,parányiságát" kompenzálva pedig ugyanolyan könnyen emberkép-rombolóvá, emberarc-taposóvá, olyanná, aki önmagát állítván mérceként, gőggel vélt vagy tényleges hatalmától megittasultan az értelmet cinizmusba zülleszti, konformizmust tenyészt, embereket viszonyít s szól meg, emberek felett ítélkezik abban a hitben, hogy ehhez joga van, s hogy ítéletei megfellebbezhetetlenek.
Meggyőződésem, hogy a morális középkort - amiként ez a történelmivel már megtörtént - a morális újkor váltja fel. A reneszánsz már bemutatott valamennyit abból, milyen tónusok keverhetők ki az ember s egy racionálisan előhívott emberkép közötti viszony színeiből. Az ember jelenkori energiái felszabadításának lendületében kirajzolódó új képmása lassan-lassan eltünteti az avitt-régit; reneszánsz frekvencián közvetít még akkor s úgy is, ha tudjuk: nárcizmusunk be sosem teljesedhet, s a humánumban mind erősebben szorongó felelősség e készülő újkori arcot tél-túl még most is s még meglehetősen sokáig abszurdfoltokkal, mitológia-zuzmókkal ékteleníti. Vissza