Előszó
EZEK ENYÉMEK...
Ha dübörögve, hirtelen bezárul
Mögöttem rozsdás aranykapud, élet,
Mi fáj nekem e keserű világbul,
Mi lesz az, amit cikkor sirva érzek?
Mi vonja vissza még egy pillanatra...
Tovább
Előszó
EZEK ENYÉMEK...
Ha dübörögve, hirtelen bezárul
Mögöttem rozsdás aranykapud, élet,
Mi fáj nekem e keserű világbul,
Mi lesz az, amit cikkor sirva érzek?
Mi vonja vissza még egy pillanatra
Bús lelkemet, amely halottra fázott,
Minek az ize, emléke, zamatja,
Mért áldom én ez átkozott világot?
A szerelem? Hisz én csak sirva vártam
És hideg küszöbén, mint a kivert eb
Szűköltem hűs tavaszi éjszakában
S még mindig ég a régi, a beteg seb!
A gyönyörök? Ó fösvény, dölyfös élet,
Hisz asztalaid morzsáit ha kaptam!
Mi fáj nekem, ha valahára végre
Mögöttem portád örökre becsaptam?
Egy zene tán. Mozart. Vig nyári éjen
Aranyos gyertyafényben zongorázták
És benne csengett arany-gyermekségem.
Egy zene fáj. Egy tünő, örök ábránd.
Egy kép. A Segantini esti tája,
A fáradt vándor, ki fölnéz az égre,
Hol hunyó nap van és a ködök vára
S lelkében örök vágyak messzesége!
Vissza